Érdekes bűntények: Kocsijában lőtték szitává!

Érdekes bűntények: Kocsijában lőtték szitává!

Csak azt tudja, milyen nehéz egy ló, akinek már lépett a lábára, vallja a jászberényi Móczó János, aki a fia meggyilkolásába tizenkét éve nem tud belenyugodni. S valóban, eleinte úgy látszott, hamar megoldódik a rejtély: kinek állt útjában Attila, akiről a városkában mindenki csak jót tud mondani? Rendszertelen életvitellel egyébként sem lehet messzire jutni, márpedig Attila három élelmiszerüzletet is vitt a városkában. Most is, 1997. november 6-án reggel nyolc óra felé elindult Pestre az egyik Metro áruházba bevásárolni. Mint általában minden reggel. Volt egy átalakított Wartburgja, olyan kétszemélyes, hátul meg zárt csomagtér. Nem nagy, de ahhoz éppen elég, hogy a boltjait mindig elláthassa elegendő áruval. Délután öt óra felé, amikor még mindig nem érkezett vissza Attila, nyugtalankodni kezdett a család. Talán baleset érhette? Segítségre volna szüksége? De akkor miért nem szól egy fülkéből? Talán nincs a közelében. Akárhogy is, kocsiba ültek, s elébe indultak. Reggel Móczó János első útja ismét a kapitányságra vezetett.
– Üljön le, Jani bácsi. Kér egy pohár vizet? – nézett rá az ügyeletes.
– Tudnak valamit a fiamról? – hárította el az apa.
– Jani bácsi, legyen erős, a fiát meggyilkolták. Favágók találták meg kora reggel Tápiószecső határában, egy erdei úton, alig ötven méterre a 31-es főúttól.
– Hogyan történt? – sápadt el az apa.
– Amíg tart a vizsgálat, nem tudok biztosat mondani. A kocsija csomagtartójában bukkantak rá. Annyi azonban már most is egyértelmű, hogy több lövéssel végeztek vele.– Szabályosan kivégezték – erősíti az apa szavait Csapi Balázs rendőr alezredes, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi osztályán. – Mintha leszámoltak volna vele.
Ez volt talán a legerősebb szál a nyomozás során. Attilával leszámoltak. Igen, de ki és miért? A vélelem végül nem vált bizonysággá, mert bárkit kérdeztek a férfiról, mindenki csak jót tudott róla mondani, a legkisebb árnyék sem vetült rá.
– Mondta is az egyik nyomozó – teszi el a zsebkendőjét az apa –, hogy ilyennel még nem találkozott. Száz emberből százan csak dicsérték a kisfiamat.
Az apa hiszi, hogy ha Attila görbe úton járt volna, azt ő tudná, s meg is mondaná a nyomozóknak, hiszen a fiának már nem ártana vele, a gyilkost viszont elkapnák.
Ha az alvilágban nem bukkantak értékelhető nyomra a rendőrök, talán segítenek a hátramaradt nyomok. Annyi bizonyosra vehető, hogy nem ott találták meg Attila autóját, ahol végeztek vele. Hiszen a Wartburg keréknyomát nem lehetett rögzíteni – egy emelős daruét viszont igen. Sőt a kitámasztó rúd talpát is. Attila kocsijának a tetejét olajfoltok éktelenítették, olyanok, amelyek az emelő hidraulikájából származhatnak, s megtalálták a heveder nyomait is. A környező fák kérge pedig hiányos volt, éppen úgy, mintha felülről leeresztett súlyosabb tárgy sértette volna meg őket.– Valóban találkoztam Attilával azokban a napokban – vallotta a férfi, akit a környéken kisstílű autótolvajként ismertek. – Jöttem az úton motorral, Attila velem szemben. Kérdeztem, nem akarna-e már egy új autót a helyett a rozzant verda helyett, amivel járkál. Na, akkor támaszkodhattam neki az üvegnek, így kerülhetett rá a nyoma – mutatta a helyszíni szemle során. – Attila mondta, hogy megteszi neki még a régi autója is, aztán ment mindenki a maga dolgára. Többet nem tudok mondani az üggyel kapcsolatban.
Kifulladt hát ez a feltevés is. Mint ahogy eredménytelennek bizonyult a Wartburgot szállító emelős kocsi megtalálása, jóllehet a nyomozók több száz járművet vizsgáltak át.
– Nem tudunk belenyugodni a fiunk elvesztésébe – nyúl ismét a zsebkendőjéért Móczó János. – Talán ha a gyilkosa megbűnhődne a tettéért. Akkor egy kicsit könnyebb volna.
– Még rács mögé kerülhet. De akár így, akár úgy, el kellene engedniük a fiukat – okoskodom, ám magam is érzem szavaim erőtlenségét.
– Tudja, ésszel ezt én is így gondolom – törülgeti a szemét a férfi. – De nehéz uralkodnom az érzelmeim felett. Mi ezt a Jászságban úgy mondjuk, hogy csak az tudja, milyen nehéz egy ló, akinek már lépett a lábára.