Veszélyes sokkoló ólálkodik a zavaros felszín alatt! (Elektromos angolna)

A szakemberek eddig úgy gondolták, hogy az elektromos angolnák nem tudnak akkora áramütést mérni áldozataikra, amellyel nagyobb testű állatokat elkábíthatnának, illetve elpusztítanának. Egy amerikai kutató azonban véletlenül felfedezte, hogy az angolnák képesek a vízből kiemelkedve, szinte kiugorva jóval erősebb áramütéssel sokkolni a támadókat. Az elektromos angolnák (Electrophorus electricus) nagyjából 2 méter hosszú, 20 kilogramm körüli állatok, amelyek Dél-Amerika zavaros folyóiban élnek. A korábbi vizsgálatok azt mutatták, hogy maximum nagyjából 600 volt feszültségű, de alacsony áramerősségű (1 amper körüli), rövid ideig tartó áramütés-sorozatokkal bénítják meg a zsákmányul szolgáló halakat.   Ez az elektromosság a vízben szétterjed, és hatása a nagyobb állatokra vagy az emberre nézve fájdalmas, de nem életveszélyes. Ezért tartották túlzásnak a híres 19. századi természetbúvár, Alexander von Humboldt drámai leírását az elektromos angolnák lovak ellen intézett támadásáról. Mivel az elektromos angolnák üregekbe húzódnak a mocsaras, sekély vizekben, ezért hagyományos halász módszerekkel nagyon nehéz kifogni őket. Ezért a bennszülöttek „lovas halászatot” javasoltak. A módszer lényege az volt, hogy lovakat hajtottak a vízbe, amelyeket – Humboldt leírása szerint – az angolnák felugrálva, agresszíven megtámadtak. A lovak áramütések elől való menekülését a bennszülöttek megakadályozták, visszakergetve az állatokat. Humboldt beszámolója szerint az első öt percben két ló is vízbe fulladt az áramütések okozta sokktól. A természetbúvár meg volt győződve, hogy mind ott fog pusztulni, de az angolnák kimerültek a sok leadott kisüléstől és a lovak is megnyugodtak. A múlt évben azonban a Vanderbilt Egyetem biológusa, Kenneth Catania véletlenül olyan felfedezést tett, ami alátámasztotta a korabeli elbeszélés valóságosságát. Az eredményeket az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) tette közzé. „Amikor először olvastam Humboldt elbeszélését, teljesen bizarrnak gondoltam” – mondta Catania. „Miért támadnák meg az angolnák a lovakat, ahelyett, hogy elúsznának?” Az elektromos angolnákkal foglalkozó kutató azonban a saját bőrén tapasztalta meg, hogy az angolnák bizonyos körülmények között nem menekülnek, hanem a vízből kiugorva támadnak. Ha a halakat sarokba szorítja egy félig víz alá merülő, fenyegető tárgy, akkor az angolnák gyakran kiemelkednek a vízből és állukat a tárgyhoz szorítva egy sor erős áramütést mérnek rá. A kutató nagy tartályokban tartja a tanulmányaihoz használt angolnákat. Az állatok áthelyezéséhez egy ideig fémgyűrűs és fémnyelű hálót használt. Ekkor tapasztalta meg, hogy egyik másik angolna egy idő után abbahagyta a háló kikerülésére tett próbálkozásokat, és a vízből kiugorva rászorította állát a nyélre és közben nagyfeszültségű kisüléseket produkált. A kutató csak a vastag szigetelő gumikesztyűjének köszönheti, hogy nem érte baj. Catania korábbi tanulmányában már megállapította, hogy az angolnák a kisebb vezető anyagokat zsákmánynak értelmezik. Most kiderült, hogy a vízből kiálló nagy vezetőt (ez esetben a fémkeretes hálót) viszont potenciális ragadozónak tartják, és rátámadnak. A kutató az angolna védekező viselkedését szó szerint és képletesen is sokkolónak írta le. Az áramütés természetesen fájdalommal is jár. Ez nem túl hasznos a préda elejtésekor, viszont annál jobban jön a ragadozók elijesztésekor. Az újonnan leírt „sokkoló ugrással” az állat még hatékonyabbá teszi ezt a védekezési módot. Amikor az elektromos angolna teljesen a víz alá merül, az elektromos impulzusok ereje eloszlik a vízben. Amikor azonban az angolna teste kiemelkedik a vízből az elektromos áram az állat állából közvetlenül a célpontba jut. Az elektromos áram átfolyik a célponton, majd a vízbe visszajutva az angolna farkán át zárja az áramkört. (Egyelőre rejtély, hogy az áramütés, miért nem „sokkolja” az angolnát is.)

„Ez lehetővé teszi, hogy az angolna a maximális erősségű áramot juttassa a részben víz alá merült szárazföldi állatba, amely megsérti a hal területét” – mondta Catania. „Azt is lehetővé teszi az angolnáknak, hogy a behatoló testének sokkal nagyobb részét érje áramütés.” Catania azt tapasztalta, hogy az általa tartott elektromos angolnák leggyakrabban akkor támadnak, amikor lejjebb ereszti az akvárium vizét, valószínűleg azért, mert ilyenkor sarokba szorítva érzik magukat. Az elektromos angolnák élőhelye, az Amazonas-medence nagy része víz alatt van az esős évszak idején, de a száraz évszakban a víz visszahúzódik több tavacskát és holtágat maga mögött hagyva, ami korlátozhatja az angolnák szabad mozgását, és sebezhetőbbé teszi őket a szárazföldi ragadozókkal szemben. Az erősségük ellenére a teljesen alámerült angolnák által kibocsátott elektromos impulzusok valószínűleg nem elégségesek az éhes szárazföldi ragadozók elkergetésére, ha a predátor a teste nagy részét kint tartja a vízből.  „Ha bedugjuk az ujjainkat a vízbe, amikor az elektromos angolna létrehoz egy impulzust, szinte alig érezzük azt” – mondta Catania. „Ha az egész kezünket bedugjuk a vízbe akkor is csak kicsit erősebben érezzük az áramütést.”