Irinyi János munkássága, a zajtalan és robbanásmentes gyufa!

Irinyi János munkássága, a zajtalan és robbanásmentes gyufa!

  Irinyi János (Albis, 1817. május 18.– Vértes, 1895. december 17.) magyar vegyész, a zajtalan és robbanásmentes gyufa feltalálója, Irinyi József bátyja. A nemesi származású irinyi Irinyi család sarja. 1817-ben született Partiumban, a Bihar megyei Albison, irinyi Irinyi János mezőgazdász, földbirtokos, és Janovits Roxanda (másként: Jánossy Róza) gyermekeként. Többek között Debrecenben is tanult, de kémiai ismereteit a bécsi Politechnikumban szerezte. Egyik professzorának (Meissner Pálnak) sikertelen kísérlete kapcsán jött rá a nem robbanó, zajtalan gyufa megoldásának gondolatára. Hosszú kísérletsorozat után, 1836-ban szabadalmaztatta a zajtalan és robbanásmentes gyufát (a gyufa fejében a foszfort nem kálium-kloráttal, hanem ólom-dioxiddal keverte). Találmányát eladta egy Rómer István nevű gyufagyárosnak, a kapott összegből külföldre ment tanulmányútra, s ebből fedezte későbbi berlini egyetemi, majd hoffenheimi gazdasági akadémiai tanulmányait. Irinyi egyike volt a legtehetségesebb magyar kémikusoknak. Tökéletesen elsajátította az A. L. Lavoisier szellemében fejlődő új kémiát. Nagy bátorság kellett ehhez, mert a bécsi és a budapesti tudós világ is el volt telve Winterl Jakab nagyszerűségétől, aki Lavoisier kísérleteinek meddőségét és elméleteinek tarthatatlanságát hirdette. És Winterlnek sok követője, tanítványa volt. Mindebben az a tragikomikus, hogy Irinyi Winterl halála után nyolc évvel született, és Winterl tekintélye az általa alapított józsefvárosi botanikus kerten és Tessedik Sámuel barátságán nyugodott, tehát távolról sem kémiai természetű alapokon. Irinyi János 1817-ben született Erdélyben, a Bihar megyei Albison, Irinyi János mezőgazdász és Jánossy Róza gyermekeként. Édesapja országos hírű agrárszakember volt, aki 1830-ban tiszttartóként került a nagylétai Mandell–birtokra.19 éves korában a bécsi Politechnikumban kémiai tanulmányokat folytatott, itt a híres Meissner professzornak volt tanítványa. 1836-ban Bécsben találta fel az új, zajtalanul gyúló foszforos gyufát.  Meissner Pálnak egy sikertelen kísérlete kapcsán merült fel benne annak megoldása, hogy miként lehetne olyan gyufát készíteni, ami zajtalan és biztonságos. Találmányának történetét maga Irinyi így mesélte el: “Meissner többek között az ólom hiperoxidjáról tartott fölolvasást s a barna port kénvirággal dörzsölgette üveg-mozsárban, ígérvén a figyelmes hallgatóságnak, hogy a kén meg fog gyulni. Mikor ez nem történt, nekem hamar eszembe jutott, hogy ha kén helyett foszfort vett volna, ez már régen égne. Ebből áll a találmány. Egy F. nevű fiatalember azt a tanácsot adta: vegyek magamnak rá privilégiumot.”Az akkoriban alkalmazott gyufák a fejükben található vegyi anyagok összetétele miatt igen nagy hang és láng kíséretében lobbantak fel, szétfreccsenve gyakran tüzet és égési sebeket okoztak. Irinyi ötlete abban állt, hogy a gyufa fejében lévő fehérfoszfort nem kálium-kloráttal, hanem ólom-oxiddal keverte. Így jutott el a ma is használatos biztonsági gyufa őséhez, amelynek meggyulladása sokkal simábban történt, nem robbant (ezért nevezték biztonsági gyújtónak), és zajtalan volt. Irinyi János iskoláit Nagyváradon és Debrecenben végezte, de19 évesen már a bécsi Politechnikumban tanult kémiát. Majd Berlinbe ment, ahol az akkori híres kémikusokkal keresett kapcsolatot, amit élete végéig fenntartott.  Egyik professzorának, Meissner Pálnak sikertelen kísérlete kapcsán jött rá a zajtalan gyufa megoldásának gondolatára. Hosszú kísérletsorozat után, 1836-ban szabadalmaztatta a zajtalan és robbanásmentes gyufát, amelynek lényege, hogy a gyufa fejében a foszfort nem kálium-kloráttal, hanem ólom-dioxiddal keverte. Találmányát Rómer István gyufagyárosnak adta el és a kapott pénzből akadémiai tanulmányait finanszírozta. Tanulmányai befejezése után haza tért, és 1840-ben gyufagyárat alapított Pesten, az „Első Pesti Gyújtófák Gyárát”, amelynek később eladására kényszerült. A mai köztudatban csak a gyufával kapcsolatos tevékenysége ismert, pedig az új szemléletű kémia egyik legelső hazai terjesztője volt, valamint jelentős szerepet játszott a magyar kémiai szaknyelv kialakulásában. Élete utolsó szakaszában a debreceni István malom igazgatója volt, 1895-ben hunyt el Vértesen (a mai Létavértes településrésze). Irinyi a kapott összegből külföldön folytatta tanulmányait, járt Berlinben, és hallgatója volt a híres hohenheimi gazdasági akadémiának. Berlinben 1838-ban megírta első tudományos értekezését “Über die Theorie der Chemie im Allgemeinen und der Schwefelsäure insbesondere” címmel. Ebben a munkájában a kémia elméleti kérdéseivel, különösen a savelmélettel foglalkozott. Rámutatott arra, hogy vannak olyan savak, amelyekben nincs oxigén, viszont a lúgokban is van oxigén, tehát az oxigén nem tartható tovább “savprincípiumnak”. Ezzel szembeszállt Lavoisier állításával, mely szerint a savas karaktert az oxigén okozza.  Értekezésével magára vonta a német kémikusok figyelmét, és ezután már nyitva állt előtte az út a tudományos körökhöz. Hasonló megállapításaival bírálta a Lavoisier-féle savelmélet mellett Berzelius dualista elvét is. A következő évben tért haza Magyarországra, a magyar nyelvű kémiai cikkek egész sorát jelentette meg a kémia elméleti és gyakorlati vonatkozásairól. Egyik ilyen műve “A konyári tó” (1839), amelyben az ott található sziksóval és annak előállításával foglalkozott. Ebben a szikes talajok javítására is kitért, kalciumsókkal (kalcium-klorid, kalcium-nitrát, mészkő, gipsz) akarta megkötni a sziket. A magyar szódás szikesek gipsszel történő javítását, amely később általánosan alkalmazott eljárás lett, először Irinyi javasolta. 1840-ben megjelent “A vegyaránytan” című értekezésében a testeknek egymásra való hatását magyarázza. Ugyancsak ebben az évben jelent meg egy másik írása: “A vegyrendszerről”, ebben a Lavoisier-féle eredményeket népszerűsíti. 1842-ben írta “A vegytan mint vezércsillag a történettudományban “ című cikkét.