A tengerek rettegett csúcs ragadozója kihalófélben de a rák ellenszerét termeli a szevezete!

A tengerek rettegett csúcs ragadozója kihalófélben de a rák ellenszerét termeli a szervezete!

A fehér cápa (Carcharodon carcharias) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának heringcápa-alakúak (Lamniformes) rendjébe, ezen belül a heringcápafélék (Lamnidae) családjába tartozó Carcharodon porcos halnem egyetlen élő faja és egyben a típusfaja is. Az embereket ért támadásai miatt ragadványneve a „fehér halál”. Az idők során több óriás méretű példányról is érkeztek beszámolók. Évtizedekig több ichthiológiai szakirodalom, valamint a Guinness Rekordok Könyve két példányt tartott a valaha feljegyzett legnagyobbnak. Az egyiket az 1870-es években, Ausztrália déli részén lévő Port Fairy mellett fogták ki, ezt 10,9 méteresre becsülték; míg a másikat, az 1930-as években, a kanadai Új-Brunswick vizeiből egy heringháló fogta ki, ezt 11,3 méter hosszúnak vélték. Ezek a becslések és mérések azonban nem hivatalosak, mivel nem szakértők végezték, és jóval nagyobbak, mint amiket hivatalos megfigyelésekből és mérésekből lehet tudni. A későbbi kutatások és átvizsgálások igazat adtak a halbiológusoknak. Az új-brunswicki példány óriás cápának bizonyult; a kettőnek a testalkata hasonló. Az ausztráliai cápáról az 1970-es években tudódott ki az igazság, amikor is J. E. Randall megvizsgálta az állat állkapcsát, és rájött, hogy valójában körülbelül 5 méteres lehetett. Ha ezek a téves mérések igaznak bizonyultak volna, akkor az „óriások” az igazi hosszúságú példányoknál vagy ötször lettek volna nehezebbek. A fehér cápa (Carcharodon carcharias) az állatvilág egyik legendás csúcsragadozója: akár hat méteres hossza és három tonnát közelítő testtömege ellenére több mint 50 km/h-s sebességgel képes úszni, és akár 70 évig is elélhet.  Az embert érő cápatámadások többségéért felelős fajnak ráadásul az egészsége is irigylendő: méretéhez és élettartamához képest kiemelkedő hatékonysággal védekezik a rák ellen, és regenerációs képessége is rendkívüli, vagyis nagyon gyorsan gyógyul. Miután feltárták a faj genomját, vagyis szervezetének teljes genetikai információját, a kutatók most ahhoz is közelebb jutottak, hogy miért. Bár a fehér cápák száma az elmúlt 50 évben drasztikusan (egyes területeken több mint 90 százalékkal) csökkent, és ezért a veszélyeztetett státusztól egy lépésre lévő sebezhető kategóriába sorolják, már körülbelül 16 millió éve uralják a Föld tengereit, tehát igazi túlélő fajról van szó. Említett biológiai tulajdonságai miatt pedig különösen tanulságos információkat rejt a genomja. Ennek ellenére a több százezer dolláros kutatást nehéz volt összehozni, hiszen a támogatások elsősorban az emberhez közelebb álló fajok vagy a mezőgazdaságilag fontos haszonállatok genetikai kutatásait célozzák. A fehér cápa genomja több mint másfélszer annyi információt hordoz, mint az emberé – 4,63 Gbp (azaz milliárd bázispár) építi fel, míg az emberi genombot 3 Gbp –, ezzel együtt olyan genetikai változások jellemzik, amelyek valóságos evolúciós siker történetté alakították a faj sorsát. Az eredményeket az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) közlő kutatók  több olyan, molekuláris alkalmazkodásra képes gént találtak, amelyek fontos szerepet játszanak a genom stabilitásának fenntartásában.Ezeket a genetikai változásokat olyan génekben is kimutatták, amelyek a DNS-javításhoz, a DNS-károsodásra adott válaszhoz és a DNS-hiba toleranciájához köthetők. Az ezzel ellentétes jelenséget genominstabilitásnak nevezik, ami a DNS-károsodások felhalmozódásának következménye, és ami az embereknél is jellemző oka a rák és az öregedéshez köthető betegségek kialakulásának. Emellett azt is kiemelkedő eredménynek találták a kutatók, hogy a fehér cápa genomja nagyon nagy számban tartalmaz úgynevezett hosszú megszakított nukleáris elemeket (LINE), amelyek a helyváltoztatásra képes DNS-szakaszok, vagyis transzpozonok egyik fajtái – gerinces fajnál még nem találtak ilyen magas, 30 százalékos arányt, az emberi genomnak például csak a 21,1 százalékát teszik ki.

Fehér cápa (Carcharodon carcharias) 

„Elképzelhető, hogy a fehér cápa genomjában burjánzó LINE-ok erős szelekciós ágensként jelentkeznek a hatékony DNS-javító mechanizmusok evolúciójában, és ez a genomstabilitásért felelős gének feldúsulásában is megmutatkozik” – mondta Michael Stanhope, a Cornell Egyetem evolúcióbiológia-professzora, a tanulmány vezető szerzője. A kutatók eredményei rácáfolnak arra az eddig elfogadott elméletre, hogy minél nagyobb testű (azaz minél magasabb sejtszámmal rendelkező) és minél hosszabb élettartamú egy élőlény, annál nagyobb az esélye a rák kialakulásának – fajon belül ez továbbra is fennáll, de fajok közötti összehasonlításban ez már nem igaz. De a cápák hírhedten gyors sebgyógyulására is találtak genetikai magyarázatot – egyes cápafajok hetek, vagy akár napok alatt is képesek regenerálódni megsebesülés után. „Pozitív szelekciót és feldúsulást találtunk több olyan génben, amely a sebgyógyulás legalapvetőbb folyamataival köthető össze, például egy kulcsfontosságú, a véralvadásért felelős génben” – számolt be Stanhope. „A genom instabilitása sok súlyos emberi betegség alapvető tényezője, de most arra jutottunk, hogy a természet okos stratégiákat fejlesztett ki a genom stabilitásának fenntartására az ilyen nagy testű, hosszú életű cápák esetében. Még mindig rengeteget tanulhatunk az ilyen evolúciós csodákból, olyan információkhoz juthatunk, amelyek jó eséllyel hasznosak lesznek majd a rák és az öregedéssel kapcsolatos betegségek ellen folytatott harcban vagy az emberek sebgyógyulási képességébnek javításában – miután megtudtuk, hogy az állatok hogyan képesek ezekre” – fejtette ki a tanulmány társszerzője és a floridai Nova Délkeleti Egyetem természetvédelmi biológusa, Mahmood Shivji. A természetvédelmi szakértők továbbá nagy reményeket fűznek ahhoz, hogy a cápákról szóló genetikai információk hozzájárulnak a túlhalászás miatt fogyatkozó  egyedszámú fajok megőrzéséhez. Michael Stanhope szerint a szekvenálás eredményeit az emberi betegségekre kifejlesztett gyógymódokra is átültethetik, de valószínűleg évekbe telik, míg a kutatásuk alapján lehetséges rákgyógyszerek vagy új sebgyógyítási módszerek alakulnak ki.  A kutató a fehér cápa státuszát figyelembe véve arra is figyelmeztet, hogy cápából készült ételek fogyasztásával nem lehet átvenni ezeket a szuperképességeket: „cápaevéssel nem lesz nagyobb esélyed arra, hogy elkerüld a rákot, mint arra, hogy gyorsabban ússzál tőle”.

Természetes ellenségei!

A kardszárnyú delfin és a fehér cápa valós méretét összehasonlító rajz. A kardszárnyú delfinen (Orcinus orca) kívül – az embert nem számítva – a fehér cápának nincs más természetes ellensége. Az eddigi ismeretek szerint, manapság a szóban forgó cápa a legnagyobb ragadozóhal és a tengerben élő emlősök a táplálékállatának számítanak. A tengeri emlősökön kívül halakkal és madarakkal is táplálkozik. A Carcharodon nevű cápanem utolsó életben maradt képviselője, melyet a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) világszerte sebezhető fajnak minősít  továbbá a Washingtoni egyezmény (CITES) 2. listájában, a veszélyeztetett fajokról szólón is szerepel. Úszás közben időnként kidugja fejét a vízből, hogy kémlelje a vízfelszínt, és ez a tulajdonság csak kevés cápafajra jellemző. De ezt a viselkedést megfigyelték még a feketeúszójú szirticápánál (Carcharhinus melanopterus) is. Másik feltételezés szerint a cápák azért emelik ki a fejüket a vízből, hogy jobban érezzék a szagokat – a szag, illat jobban, gyorsabban terjed a levegőben, mint a vízben. A fehér cápa kíváncsi természetű és magas intelligenciaszintű állat, hiszen fajtársaival kapcsolatfelvételre képes. A Seal Islandnél a kutatók megfigyelték, amint a fehér cápák 2–6 fős „klánokba” gyűltek össze, és minden évben együtt tették meg vándorútjaikat. Nem ismert, hogy a „klántagok” rokonok-e, azonban láthatóan békésen viszonyulnak egymáshoz. Feltételezések szerint a fehér cápa klán farkasfalka módjára viselkedik, ahol mindegyik tagnak megvan a maga szerepe, és vezetőjük egy alfa-példány. Amikor két különböző klánbeli egyed találkozik, a felsőbbség kérdését általában egymás mustrálásával döntik el a már leírt szempontok szerint.

Táplálkozása

Tonhalcsalit elkapó példány. Támadáskor állkapcsai előreugranak

A fehér cápa főleg ragadozó életmódot folytat, azonban opportunista dögevő is lehet. Zsákmányállatai lehetnek: halak (tonhalak, ráják, egyéb cápák), cetek (delfinfélék, disznódelfinfélék, bálnák – ez utóbbinál inkább borjak és elpusztult példányok), úszólábúak (fókafélék, fülesfókafélék), tengeri teknősök tengeri vidrák (Enhydra lutris) (Kaliforniában a cápaharapások, főleg a fehér cápa támadásai okozzák a tengerividra-pusztulások 10 százalékát; emiatt a vidrapopuláció nem tud északabbra terjedni) és tengeri madarak. Veszélyt jelent számára a környezetszennyezés, mivel különböző tárgyakat, akár olyan a tengerbe került hulladékot is lenyelhet, melyeket nem tud megemészteni. A kis és a fiatal fehér cápa elsősorban halakkal, főleg kisebb porcos halakkal táplálkozik, egészen addig, amíg el nem éri a 3 méteres hosszúságot, mivel ekkor még az állkapcsai nem ásványosodnak és keményednek, ezért ezek túl gyengék ahhoz, hogy tengeri emlőst ejthessen el. Kora előrehaladtával változik az étrendje, és amikor megközelíti a 4 méteres hosszúságot, táplálékának legnagyobb részét már a tengeri emlősök teszik ki. Nem mindegyik fehér cápának ugyanaz az étrendje, egyedenként különböző zsákmányállatok vadászatára specializálódhatnak. Opportunista táplálkozó, vagyis ha lehetősége adódik, mindig a legkönnyebb és legdúsabb zsákmányt választja, még ha az egy romlott húsú, döglött állat is. Táplálékforrásként az energiadús zsírokat kedveli. Egy kísérlet során Peter Klimley cápaszakértő, a Dél-Farallon-szigeteknél a hajója után egy fókát, egy birkát és egy disznót vontatott; a környékbeli fehér cápák mindhárom csalidögre rátámadtak, azonban a birkát nem ették meg. Kalifornia vizeiben a szóban forgó cápafaj úgy vadászik az északi elefántfókára (Mirounga angustirostris), hogy annak nagyot harap a hátsó részébe – ez a testrész az állat mozgásáért felelős –, ezután pedig a cápa kivárja, míg áldozata elvérzik. Ezt a vadászati módszert főleg a kifejlett hím elefántfókák esetében alkalmazza, mivel ez a zsákmányállat általában nehezebb nála – átlagos testtömege 1500–2000 kilogramm között van –, és a még élő példány védekezése veszélyt hordozhat a támadónak is. Emiatt az elefántfóka kolóniákban főleg a kölykök jelentik a fehér cápa céláldozatát. Támadás közben általában a mélyből közelít, de például a borjúfókát (Phoca vitulina) a vízfelszínen kapja el, azután leviszi a mélybe, amíg az meg nem fullad. Aztán ugyanott, a mélyben fogyasztja el áldozatát. A kaliforniai oroszlánfókára (Zalophus californianus) szintén a mélyből támad; az oroszlánfóka testének közepe tájékát megragadja, majd leviszi a mélybe, és ott fogyasztja el az áldozatát. Kisebb ceteket, mint például a delfineket és disznódelfineket alulról, hátulról vagy oldalról is megtámadhat, attól függően, hogyan tudja kijátszani azok hanglokátor-rendszerét. E két cetcsoportból főleg a sötét delfinre (Lagenorhynchus obscurus), a Risso-delfinre (Grampus griseus), a Tursiops-fajokra, a Sousa-fajokra, a barna delfinre (Phocoena phocoena) és a Dall-disznódelfinre (Phocoenoides dalli) vadászik. Ha a delfinek csapatban vannak és időben észreveszik támadójukat, akkor sikeresen tudnak védekezni ellene; sőt vissza is támadhatnak a cápa ellen. Az előbb felsorolt ceteken kívül, a fehér cápa más kisebb cetfajt is zsákmányol. 1989 augusztusában, Kalifornia partjaira egy 180 centiméteres fiatal kis ámbráscet (Kogia breviceps) hím vetődött ki, melynek a faroktövén fehér cápa harapás volt. Néha a nagytestű csőröscetfélék (Ziphiidae) is szerepelnek az étlapján.Beszámolók érkeztek, amint felnőtt, körülbelül 1000 kilogrammos Stejneger-féle csőröscet (Mesoplodon stejnegeri), valamint fiatal, körülbelül 3 méteres Cuvier-féle csőröscet (Ziphius cavirostris) is estek áldozatul ennek a cápafajnak Amikor tengeri teknősökre vadászik, egyszerűen átharapja a hüllő páncélját valamelyik úszója tájékán, hogy így tegye mozgásképtelenné áldozatát. A Föld legnagyobbra növő csontos halát, a holdhalat (Mola mola) is megtalálták már a felboncolt fehér cápák gyomrában.

Természetes ellenségei

Az emberen kívül csak a kardszárnyú delfin a másik gerinces, ami veszélyes lehet a fehér cápára

A kardszárnyú delfinen (Orcinus orca) kívül – az embert nem számítva – a fehér cápának nincs más természetes ellensége. Az eddigi ismeretek szerint, manapság a szóban forgó cápa a legnagyobb ragadozóhal és a tengerben élő emlősök a táplálékállatának számítanak. A tengeri emlősökön kívül halakkal és madarakkal is táplálkozik. A Carcharodon nevű cápanem utolsó életben maradt képviselője, melyet a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) világszerte sebezhető fajnak minősít  továbbá