Ki volt Hippokratész  és miért tesznek  orvosok Hippokratészi esküt?

Kószi Hippokratész (ógörögül: Ιπποκράτης, latinul: Hippocrates), (Kosz, Kr. e. 460 – Larissza, Kr. e. 377 körül) ókori görög orvos, a kószi orvosi iskola vezetője, természettudományos író, antropológus. Az orvostudomány megalapítójának tartják, az ókorban egyenesen Aszklépiosztól, a gyógyítás istenétől származtatták. Névrokona a matematikus khioszi Hippokratész és Hippokratész, Géla türannosza is. A Hippokratész életéről fennmaradt feljegyzések egymásnak ellentmondó, bizonytalan állításokat tartalmaznak. Biztos adatokat életrajzírójától, az epheszoszi Szóranosztól tudunk meg, aki a kószi Aszklépiadai irattárban kutatott. Tőle tudjuk, hogy Hippokratész a 80. olümpiász 1. évében (i. e. 460–459) született, Argianiosz hónap 27. napján, Hebriadasz monarchiája idején. Hippokratész életéről semmi mást nem tudunk hitelesen állítani. Némely feljegyzések szerint apját Hérakleidésznek hívták, nagyapját pedig ugyancsak Hippokratésznak, anyját pedig – akárcsak Szókratész anyját – Phainarétának. Családja Héraklészt is ősként tisztelte. Valószínű, hogy a fiatal Hippokratészt apja vezette be az orvostudományba. Ebben a korban ugyanis a legtöbb mesterség apáról fiúra szállt; a legfőbb bizonyíték azonban az eskü, amely kimondja, hogy ingyen kell tanítani a mester nemzetségét, és a tudást – a tanítvánnyá szegődött idegent kivéve – senki mással nem szabad közölni, csak saját gyermekeinkkel. A törvény néven ismert eskü egy részlete: „szent dolgokat csak szent embereknek mutatunk meg; avatatlanoknak nem szabad, amíg be nem vezettük őket a tudás orgiáiba”. Közülük különösen Démokritoszhoz fűzte szoros barátság. Philón a De providencia (II. 13) című művében úgy jellemezte viszonyukat mint: aemulatores sapientiae inter se (a bölcsességben vetélkedők). Megjegyezendő, hogy Hippokratész nem orvostudományi, hanem filozófiai problémák miatt fordult a filozófushoz. Kettejük kapcsolatát számos más feljegyzés is említi, így például:

• Celsus, aki Hippokratészt Démokritosz tanítványának nevezi,
• Athénodórosz (ld. Diogenész Laertiosz IX. 42)

és más peripatetikus gondolkodók is. A Hippokratészi Gyűjteményben 11 levél marad fent, amelyek említik ezt a regényes barátságot: az elbeszélés szerint Hippokratész állított ki orvosi igazolást arról, hogy Démokritosz nem őrült. Ugyanis az abdérai lakosok levélben kérték az orvost, hogy segítsen megőrült honfitársukon. Hosszas levelezés után Hippokratész Abdérába utazott. A levelek arról is beszámolnak, hogy Hippokratész utazása előtt írt egy Halikarnasszoszban működő honfitársának, Dionüsziosznak, hogy távollétében ne maradjanak a kósziak orvos nélkül. Ugyancsak írt Rodoszba hajóért és írt.

Kósz-szigeti mozaik: középen Aszklépiosz, balra Hippokratész, jobbra egy beteg. A neve alatt fennmaradt írásokat tartalmazza a „Corpus Hippocraticum” (Hippokratészi gyűjtemény), bár a gyűjtemény nem minden darabjának hitelessége igazolt. Egyik legjelentősebb munkája az „Aphoriszmoi” (Aforizmák), amelyek bölcseleti intelmek, s amelyek közül több mind a mai napig élőként fennmaradt. „Peri arkhaiész iétrikész” (A régi orvostudományról) című művét Platón is idézi, mivelhogy filozófiájának természettudományi alapokat adott. Felfogásának lényege a gondos megfigyelésen és feljegyzéseken alapuló tapasztalati tudás nagyrabecsülése, és a környezet döntő fontosságának felismerése volt. A gondos megfigyelést fölébe helyezte az elméleti spekulációknak. A megfigyelésekből vont le következtetéseket az egyes betegségek lefolyására és kritikus napjaira vonatkozólag. Kidolgozta a betegvizsgálat módszertanát. Részletesen leírta egyes betegségek (tüdőgyulladás, gyermekágyi láz, epilepszia) tüneteit. Felvilágosult látásmódját tanúsítja, hogy a „Szent betegséget”, az epilepsziát nem holmi démonok ártó hatásának tartotta, hanem az agy egy bizonyos megbetegedésének. „Peri aerón hüdatón topón” (A levegőről, a vizekről és a helyekről) című műve az általános emberismeret föld- és néprajzi kiteljesedéséhez járul hozzá irodalmi téren és eszközökkel. Hangsúlyozta a természet gyógyító erejének szerepét. Nagy jelentőséget tulajdonított az egészség megőrzésében a helyes táplálkozásnak és a testmozgásnak. Hippokratész minden betegségben a négy testnedv – haima (vér), kholé (sárga epe), melankholé (fekete epe), phlegma (nyálka) – aránytalan eloszlását, az éltető testnedvek hibás keveredését látta (humorálpatológia). A gyógykezelésben pedig a legfontosabbnak a szervezet ellenálló képességének növelését tartotta, ártalmatlan módszerekkel. Meggyőződése szerint az orvosi működés alapja az erkölcsi tisztaság, az orvosi etika törvényeinek megtartása. Hippokratész irodalmi alkotásait elsőként a görögül író római orvos, Galénosz magyarázta a császárkorban.

Hippokráteszt ábrázoló római freskó részlete.

A tulajdonságok öröklődését is keveredéssel, a férfi és a női magnedv elegyedéssel magyarázta. Úgy vélte, a gyermek nemét és jellemvonásait is az szabja meg, hogy a kétféle magnedv közül melyik kerül túlsúlyba, a mikor a párzás után a nedvek elegyednek. E folyamat eredményeként a gyermek örökölheti például az egyik szülő szemét és a másik orrát stb. Azok a tulajdonságok, amelyek kialakításában egyik nedv sem kerekedik felül, a két szülő közötti, átmeneti jellegűek lesznek. Hippokratész nemcsak az orvoslás hanem a lélektan területén is az úttörők között állt. Ő volt az első a görögök közül aki a lelket nem nem aérnek (levegőnek) hanem pszükhének nevezte. Hippokratész lélektani vizsgálódásainak a fő célja – int orvosi írásainak többsége – a dietétika alkalmazása volt. A testet és a lelket egymástól különböző ám egymással szoros összefüggésben álló dolgoknak gondolta, s ezért azt állította, hogy a megfelelő étrendi szabályokkal hatni lehet a lélekre. Ugyancsak a lélek aktivitásával magyarázta az alvás folyamatát is. Alváskor a lélek visszavonul „a maga külön lakásába” (IV. 86), oda, hol „a tűz a legmelegebb és a legerősebb, szemnek és tapintásnak hozzáférhetetlen”, középpontjába mindannak, „ami lélek, ész, gondolat, növekedés, mozgás, fogyás, változás, álom, ébrenlét” (I. 20).  Akárcsak ahogyan a világ felépítéséről gondolta, a lélek harmóniáját a víz és a tűz keveredési arányával magyarázta. A keveredés alapján a lelki alkatok hét csoportját határozta meg. Itt érdemes megemlíteni, hogy a hetes szám különösen fontos helyet foglalt el Hippokratész gondolkodásában: a megismerést és az érzékelést hét forma segítségével magyarázta, mert hét magánhangzóval beszélünk és írunk, és ugyancsak hét érzékszervvel rendelkezünk (az öt érzékelési mód mellé Hippokratész további kettőt rendelt: a beszélő szájat és a lélek csatornáit, azaz a pórusokat). A Hippokratész nevéhez fűződő irodalom körülbelül ötven műből áll. A gyűjteményben szereplő művek tartalma változó, formában, terjedelemben, előadási módban egymásnak ellentmondó iratok, mindez pedig arra engedi következtetni a kutatókat, hogy nem minden mű hippokratészi eredetű. A fennmaradt orvosi iratok tartalma az orvoslás majdnem összes területére kiterjednek: találhatunk bonctani könyveket, sebészeti könyveket, nőgyógyászattal foglalkozó könyveket és olyanokkal is amelyek különböző betegségek okait és megjelenési formáit írják le, vagy a legáltalánosabb orvostudomány módszereit fejtegetik. Az anatómiai könyvek további részterületre oszlanak s szinte minden egyes szervről külön könyv szól. Ilyenek például A szívről, A mirigyekről és A csontok természetéről című könyvek. A fiziológiai írások a test nedveiről és az abban működő levegőről, a pneumáról írnak. Ilyen mű Az ember természetéről című munka. A speciális patológia és a terápia körében sebészeti könyvek: Az ízületről, A törésekről, A fejsérülésekről, A sebekről, stb.

Hippokratészi eskü!

A hippokratészi eskü (latinul Hippocratis Jusjurandum) az ókori Görögországban keletkezett orvosi eskü, amelynek emelkedett szelleme a mai orvosi esküket is áthatja, az orvosi etika máig ható hivatkozási alapja. Gyakran hivatkoznak rá mint a primum nil nocere elvre.

Az ókori Görögországban kialakult a világi orvoslás. Csak a megfelelő iskolát végzett világi személyek gyógyíthattak. Hippokratész volt az első orvos, aki rendszerbe foglalta és leírta az orvostudomány elméleti és gyakorlati alapjait, tudnivalóit. A nevét viselő eskü valószínűleg a őt megelőző időszakból (a Kr. e. VI. századból) származik, s a Kósz szigetén működő Aszklépiosz orvospapok fogadalmi szövege volt.

Az eskü szövege

„Esküszöm a gyógyító Apollónra, Aszklépioszra és Hügieiára és Panakeiára és valamennyi istenre és istennőre, akiket ezennel tanúkul hívok, hogy minden erőmmel és tehetségemmel megtartom következő kötelességeimet: tanáromat akitől e tudományt tanultam, úgy fogom tisztelni, mint szüleimet, vagyonomat megosztom vele, s ha rászorul, tartozásomat lerovom; utódait testvéreimnek tekintem, oktatom őket ebben a tudományban, ha erre szentelik magukat, mégpedig díjtalanul; továbbá az orvosi tudományt áthagyományozom fiaimra és azokra, akik az orvosi esküt leteszik, másokra azonban nem. Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához. Tisztán és szentül megőrzöm életemet és tudományomat. Sohasem fogok hólyagkövet operálni, hanem átengedem ezt azoknak, akiknek ez a mesterségük. Minden házba a beteg javára lépek be, s őrizkedni fogok minden szándékos károkozástól, különösen férfiak és nők szerelmi élvezetre használatától, akár szabadok, akár rabszolgák. Amit kezelés közben látok vagy hallok – akár kezelésen kívül is a társadalmi érintkezésben, – nem fogom kifecsegni, hanem titokként megőrzöm. Ha ezt az eskümet megtartom és nem szegem meg: örvendhessek életem fogytáig tudományomnak, s az életnek, de ha esküszegő leszek, történjék ennek ellenkezője.”