Karácsony története!

Karácsony története!

A karácsony (latinul: Nativitatis Domini, Natalis Domini, „az Úr születése”) az egyik legnagyobb keresztény ünnep, teológiailag a húsvét ünnepe után a legnagyobb, amellyel Isten fia, Jézus Krisztus földi születésére emlékeznek. Assisi Szent Ferenc az ünnepek ünnepének tartotta. Minden évben december 25-én tartják világszerte, habár Jézus születésének tényleges időpontja nem ismert. Talán azért esett erre a választás, mert egyes keresztény szerzők szerint Jézus szenvedése, azaz a húsvét, illetve fogantatása az év azonos napján, március 25-én történt, vagy azért, mert ekkor van a téli napforduló a Föld északi féltekéjén, illetve a korai keresztények ezen a napon a kötelező Mithrász– és Sol Invictus-ünnep helyett Jézus születését ünnepelték. A Biblia leírása szerint Jézus szegényes körülmények között született, egy istállóban, mert senki nem fogadta be a házába a várandós Máriát, Jézus édesanyját a születés estéjén. A történet szerint napkeleti bölcsek (a későbbi néphagyományban „háromkirályok”) indultak útnak ajándékokkal köszönteni a születendő Messiást, és egy csillag vezette el őket Jézushoz. Hagyományos magyar elnevezés a kiskarácsony és a nagykarácsony, amely a valóságban két külön ünnepet takar: nagykarácsony december 25-e, karácsony első napja, kiskarácsony pedig január 1-je, újév napja. Ez erősítheti a latin kifejezésekből való származtatást, hiszen Jézus “megteremtésének” szültésének ünnepe a korai kereszténység idejében január 1-re, újévre esett. Fehér Mátyás Jenő – a tudomány mai állása szerint modernkori hamisítványnak tekintett Kassai kódexre hivatkozva – azt állította, hogy e szavunk a magyar kerecsen/kerecseny szóból származik, visszautalandó a karácsonnyal egy időben tartott, régi magyar szokás szerinti sólyomröptetésre. A magas/mély hangrend változása, vagyis a hangrendi átcsapás egyáltalán nem ismeretlen a magyar nyelvben: pl. szaracén ~ szerecsen; tarján (törzsnév) ~ Terény (helynév, Nógrád). A kerecsen szó a magyarból kikopott, „fekete” jelentésű karacs török vagy kun eredetű szó származéka, ezért kapcsolták össze a sólymot a karácsonnyal. A karácsony szót egyesek tehát magyar eredeztetéssel a fekete színnel, azaz a sötétséggel és a legrövidebb nappallal tartják kapcsolatosnak, miközben pont innentől kezdve a világosság lesz a jellemző. Hiszen a nappali órák száma innetől kezdve egyre nőnek. A Római Birodalom téli napfordulóhoz közeli, december 17–25. között tartott állami ünnepét, a szaturnáliát a földművelés istenének, Szaturnusznak a tiszteletére tartották. Ekkor nagy táncos vigadalmakat tartottak birodalomszerte. A fény diadalát ünnepelték a halál és a sötétség felett. A régi ünnep vigasságokkal volt tele, mivel a téli napforduló a régi földművesek körében az újjászületést, a reményt táplálta. Az ünnep napjának megválasztása sok problémát okozott, mert ebben az időben számos egymással ellentmondó nézet uralkodott Jézus születésnapját illetőleg. Így egyesek szerint május 20-án, mások szerint április 18-án vagy 19-én, ismét mások szerint november 25-én, vagy január 6-án született Jézus. A választás mégis december 25-re esett, hogy ellensúlyozzák az e napon ünnepelt Mithrász és Sol Invictus (legyőzhetetlen Nap) pogány ünnepét azáltal, hogy bevezették Krisztusnak, a Sol Salutis-nak (az üdvösség Napjának) ünnepét. Ezzel összefüggésben kapott új tartalmat Jézus születésének korábbi ünnepe, a vízkereszt is. A 16. században a reformáció új tartalommal töltötte meg a karácsony ünnepét is. Az addigi templomi liturgia kezdett beköltözni a házakba. Az emberek a Biblia otthoni forgatása révén a vallásos ünnepeket és szertartásokat elkezdték otthon is ünnepelni.^[forrás?] Kialakult sok karácsonyi szokás, például a karácsonyfa-állítás az evangélikusoknál Németországban. A 18. században már egész Németországban szokás volt karácsonyfát állítani. Innen jutott el a 19. században előbb Ausztriába, majd egész Európába, a kivándorlókkal az Újvilágba, és így kezdett meghonosodni az egész nyugati keresztény világban. A karácsonyfákat kezdetben édességekkel és gyümölcsökkel díszítették fel, később kezdett kibontakozni az üvegdíszek megjelenése. A karácsony megünneplése egyre inkább kezdett szokássá válni a nem vallásos családok körében is, a szeretet, a béke ünnepeként, a vallásos keresztényi rítusok egy részét átvéve.  Jézus születésének dátuma nem ismert, napját a keresztény hagyomány sem őrizte meg. A korai keresztények nem ünnepelték Jézus születését, és nem is próbálták meghatározni az időpontját. A keleti egyházban már az első nikaiai zsinat előtt is ünnepelték Jézus születését, de ennek nem volt meghatározott napja. Az ünneplés legkorábbi ismert példája Egyiptom, ahol Jézus születését tavaszra tették. Számtalan más időpont is használatos volt: Alexandriai Szent Kelemen (3. század) május 15-re, Szent Epiphaniosz (310–403) és mások január 6-ra tették, azaz Jézus születése és epifánia ünnepét együtt ülték meg. Idővel ez vált az ünnep általánosan elfogadott napjává. Dave Reneke és ausztrál csillagász kollégái egy számítógépes programmal arra jutottak, hogy olyan objektum, ami megfelelne a Bibliában említett csillagnak, ami a napkeleti bölcseket elvezette Jézushoz, valójában nem karácsonykor, hanem nyáron volt megfigyelhető Betlehem éjszakai égboltján: a Vénusz és a Jupiter került látszólag olyan közel egymáshoz, hogy a fényük összeolvadt, és egy látványos, nagyméretű csillagnak tűnhetett a Földről. Jézus születésének időpontját ennek nyomán június 17-ére teszik. „Az én kedves kis falumba, a Messiás, boldogságot szokott hozni.A templomba,hosszú sorba,indulnak el ifjak, vének;az én kedves kis falumbanhálát adnak,a magasság Istenének.”Az év talán legszebb és legmeghittebb időszaka, amelyhez mindenki társít valamilyen szép emléket. Az örökzöld növények és fák különös jelentőséggel bírtak már az ókori népek számára is a téli időszakban, a kereszténység megszületése előtt. Tiszteletük a germán, a római, az egyiptomi és a kelta kultúra hagyományvilágában is ismert volt. Akkoriban az volt a szokás ezeknél a népeknél, hogy örökzöld faágakat aggattak az ajtóikra, ablakaikra, mert úgy tartották, hogy azok elűzik a szellemeket, a boszorkányokat és a gonosz lelkeket, illetve távol tartják a betegségeket. A nyári napforduló alkalmával tüzeket gyújtottak, hogy elűzzék a közeledő sötétséget, a téli napforduló alkalmával pedig a fény diadalát, az élet megújulásába vetett hitet ünnepelték. Sokan úgy tekintettek a Napra, mint istenségre, és úgy hitték, hogy a tél akkor jön el, amikor a napisten legyengül és beteg lesz. Az örökzöldek a növények és fák virágzására, a napisten megerősödésére és a nyárra emlékeztette őket. A druida, viking, de még a római népek kultúrájában is fontos szerepe volt az örökzöld növények motívumának. A római újévkor (január 1.) a téli napforduló után (amit az ókori népeknél a december 25-én ünnepeltek, az első nikaiai zsinat döntése nyomán az egyház 325-ben erre napra helyezte Jézus születését) a házakat és templomokat zöld növényekkel és lámpákkal díszítették, a gyerekeknek és a szegényeknek pedig ajándékot adtak.

A szenteste a bűn átélését és a bűnbocsánat eljövetelét is jelentette. Az alma a bűnesetet szimbolizálta, az ostya Krisztus halálára és a megváltásra utalt. Később a feldíszített fák az emberek otthonaiba is utat találtak. Minden fán volt alma és ostya, melyekből később karácsonyi sütemény lett, végül pedig kisebb kalácsokat raktak a fára, Ádám és Éva képével. De itt nem álltak meg, és később egyre több, változatosabb dolog került díszként a fenyőfákra. Például a papírból kivágott, régi keresztény szimbólumnak számító rózsa. A XX. század elején Amerikában a házilag gyártott díszek voltak népszerűek, míg a németek továbbra is az almát, a mogyorót vagy a marcipános sütit részesítették előnyben. Az égősorok elterjedése után, a karácsonyfák napokon át hirdethették az ünnep szentségét. Pesten az első karácsonyfát feltehetőleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, de elterjesztésében jelentős szerepe volt a Podmaniczky és a Bezéredy családoknak is. (A szalon cukorról egy külön cikket fogunk megjelentetni.)