A tó, ahol örökké villámlik Catatumbo-villámlás!

A tó, ahol örökké villámlik Catatumbo-villámlás!

A catatumbói villámlás (spanyolul: Relámpago del Catatumbo) egy légköri jelenség a Catatumbo folyó torkolatában, Venezuelában. A szinte mindennapos, hosszú ideig tartó villámlást tartják a földi ózontermelés egyik fő forrásának. Azt nem tudni, hogy ez milyen mértékben járul hozzá a Földet védő ózonréteghez. Ezen a helyen villámlik egy évben a legtöbbször a Földön: évente kb. 1,2 millió villámlást regisztrálnak, ez átlagosan 28 villámlást jelent percenként.  A catatumbói villámlás körülbelül ezek között a koordináták között történik: é. sz. 8° 30′, ny. h. 71° 00′ és é. sz. 9° 45′, ny. h. 73° 00′. A vihar kiváltó oka valószínűleg a Maracaibo tavon átfújó szél és a mocsaras terület fölötti levegő keveredése. A légtömegek itt találkoznak az Andok és a Cordillerák hegyvidékéről lezúduló hideg levegővel (Perijá hegység, 3750 m). Ezek három oldalról közrezárják a síkságot. Az összegyűlt hőmennyiség és nedvesség elektromos töltést hoz létre, ami a hegygerinceknél destabilizálódik és gyakorlatilag folyamatos elektromos kisülést hoz létre.  A villámlás főként a felhők között, illetve felhőkön belül jön létre. A villámlás általában napnyugta után egy órával vagy később kezdődik. A vihar kiváltó oka valószínűleg a Maracaibo tavon átfújó szél és a mocsaras terület fölötti levegő keveredése. A légtömegek itt találkoznak az Andok és a Cordillerák hegyvidékéről lezúduló hideg levegővel. Ezek három oldalról közrezárják a síkságot. Az összegyűlt hőmennyiség és nedvesség elektromos töltést hoz létre, ami a hegygerinceknél destabilizálódik és gyakorlatilag folyamatos elektromos kisülést hoz létre. A catatumbói villámlás több száz év óta ismert. Az első írásos emlék róla a Lope de Vega által 1597-ben írt La Dragontea című epikus költeményében található. Ebben többek között leírja az angol támadó, Sir Francis Drake vereségét, amelyet az okozott, hogy a villámlások felfedték hajói pozícióját. Ugyanez megtörtént 1823. július 24-én, amikor a venezuelai függetlenségi háború alatt a spanyol hajók megpróbálták megtámadni Simón Bolívar hajóhadát. A jelenség közismert volt a hajósok körében, olyannyira, hogy navigálásra is használták, tréfásan úgy nevezték, hogy „maracaibói világítótorony”, mivel messziről és szinte folyamatosan látható volt a tengerről. Alexander von Humboldt természettudós „foszforeszkáló csillogáshoz” hasonlította az elektromos kisüléseket. A catatumbo villám névre hallgató jelenség 6napból 5napon át (órákban számolva), percenként harmincasával szórja a tájat.
A Maracaibo-tó környékén 233 villámcsapás jut 1 négyzetméter területre 1 év alatt, mellyel amolyan villámközpontá tette a helyet. A területnek nagyon egyedi geológiai helyzete és klímája van, ami kedvez a zivataroknak. Éjjelente a hegyek felől érkező szelek, melyek a Perijá-hegységből, illetve a Mérida’s Cordillera területéről jönnek, összeütköznek a meleg, nedves Maracaibo-tó feletti levegővel, zivatarokat generálva, kiváltképp a Catatumbo-folyó torkolatánál, ahol a tóba torkoll. Illetve a terület mocsaras mivoltából fakadóan a helyi szerves termékek bomlásából származó gázok is befolyásolják a villámok sokaságát. A Catatumbo-villám annyira tartós, aktív és szabályosan követhető, hogy a népesség úgy ismeri a helyet, mint a Maracaibo Fényháza, mely a tó több kilométeres körzetében is látható.
Ezt úgy írta le az olasz geográfus, Agustin Codazzi: “Mint egy folyamatos villám, ami magát elhelyezte a folyó tóba nyíló torkolatánál, és világítótoronyként irányít.” Ebből kifolyólag úgy is hívhatjuk, hogy egy örökkévaló zivatar.