A igaz történet alapján készült film! Frost/Nixon (2008)!
Vajon lehet történelmi jelentősége egy tévéinterjúnak? Volt már rá példa. Igaz, nem mostanában. A Watergate – botrány után példátlan módon le kellett mondania Richard Nixonnak az elnöki posztról (önként ment papíron, de nem volt választása). De hogyan jutott idáig? Az esetet arról a washingtoni hotelről nevezték el, ahol az ügyet elindító betörés történt. Mint kiderült, lehallgató készülékeket helyeztek el nála. Az elnököt sokáig „csak” azzal gyanúsították, hogy megpróbálta fedezni az ügyben érintett legközelebbi munkatársait. Azonban az ügy kapcsán hamarosan sokkal mélyebb problémákra derült fény: Nixon ugyanis az irodaházba történt betörés után arra akarta felhasználni az államapparátust, hogy akadályozza a tettesek után megindított nyomozást. “Ha az elnök teszi, akkor az nem lehet jogsértés” – ez volt az elhíresült mondat, amit az amerikai nép már nem tudott lenyelni. Nixonnak távoznia kellett, utódja, Gerald Ford azonban amnesztiát adott neki, soha nem vonták hivatalosan felelősségre a tettei miatt. Érhető módon az emberek rettenetesen fel voltak háborodva emiatt (egyébként Ford helyesen döntött, hiszen Amerika nagyhatalmi státuszát ingatta volna meg alapjában, ha az elnököt elítélik, de ez természetesen nem érdekelt senkit akkoriban). A film elején megismerkedhetünk David Frosttal (Michael Sheen), a sikeres angol tévéssel, aki nem kicsit felszínes tévéshow-kban szerzett hírnevet. Élhetné békésen boldog playboyéletét, azonban vesztére meglátja a tévében, amikor Nixon (Frank Langella) elhagyja a Fehér Házat. Innentől kezdve rögeszméjévé válik, hogy neki interjút kell készítenie a volt elnökkel. Na, nem azért, mert annyira átérzi az amerikai nép felháborodását, ő egészen egyszerűen csak hatalmas nézettséget és még nagyobb elismerést akar. Azonban a show előkészítésekor döbbenten szembesül azzal, hogy a tévétársaságok nem akarnak pénzt adni, ezért kénytelen a saját vagyonát kockáztatni. A forgatókönyv nagyon jól sikerült, naná, hiszen Peter Morgan írta (A királynő, Az utolsó skót király). Nem az interjún van a hangsúly, hanem a két főszereplő egyéni drámájának, jellemfejlődésének bemutatásán. Frost a szemünk előtt alakul át széllel bélelt celebből komoly riporterré, Nixon pedig magabiztos politikusból megtört öregemberré. A karakterek nagyon jól meg lettek írva, a jellemfejlődés tökéletesen lett bemutatva, a motivációkkal együtt. A történet íve is teljes, fokozatosan jutunk el a drámai erejű interjúig, éppen ezért lesz olyan erős hatása a nézőre. A film sikere azon múlott elsősorban, hogy a két főszereplő méltó játszótárs legyen, hiszen két nagyjából egyformán erős alakításra volt szükség ahhoz, hogy a néző ne veszítse el az érdeklődést a történet iránt. A rendező jól választott: Frank Langella (akit méltán jelöltek Oscar-díjra), és Michael Sheen egyaránt kimagasló színészi játékot tudott felmutatni. Langella teljesen átlényegült Nixonná, Sheen pedig lubickolt a szerepében. Oliver Platt és Kevin Bacon epizódszerepében is teljes emberábrázolást nyújtott, Rebecca Hall ellenben erősen felejthető volt. Ron Howard hozta a szokásos színvonalat: egy korrekt, ütős drámát hozott össze, tökéletesen szórakoztatta a közönséget, miközben el is gondolkodtatta. Az emberi drámákon túl a történelem egy kicsi, de fontos szeletét is megismerhettük, mindezt úgy, hogy nem a rendező nem ítélkezett senki felett, azt rábízta a nézőre. Várhatunk ennél többet egy mozifilmtől? Egy nagyon jó politikai dráma, kiemelkedő színészi alakításokkal, kötelező darab!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: