Egy hihetetlen, de igaz kazincbarcikai történet – I. István, aki többször „megszületett”…

Egy hihetetlen, de igaz kazincbarcikai történet – I. István, aki többször „megszületett”…

Nem vagyok valami nagy tévénéző, de a 80-as évek sorozataira halványan azért emlékszem. Persze könnyű helyzetben vagyok, hiszen nem volt túl sok… Rémlett egy izgalmas és jópofa sorozat, de a címe sehogy sem jutott eszembe. Hihetetlen történetek? Rejtélyes igazságok? Meghökkentő mesék? Rövid nyomozás után rájöttem, az utóbbi derengett fel a következő kazincbarcikai eset első olvasásakor – ám az alábbi történet felülmúlja mindegyik sorozat forgatókönyvét…I. István kétesztendős volt, apró kis emberke, amikor beleesett a megáradt Sajóba, ahonnan bányász apja mentette ki. Hatesztendős volt, amikor a bátyjával és még két másik utcabeli gyerekkel egy háborúból visszamaradt kézigránáttal játszadozva felrobbantak. Négyük közül hárman, közöttük a bátyja, életét vesztette, ő sértetlen maradt. 1955-ben, tizenegy évesen fejjel belezuhant a régi erőmű egyik Sajó-parti, vízzel teli aknájába, centiméterekkel a nagy öntöttvasból készült szívócső mellé… Túlélte. I. István ekkoriban a Borsodi Állami Építőipari Vállalat dolgozója volt. A Csokonai út 22. számú tízemeletes épület befejező munkálatain dolgoztak. A zsebében lévő levő szerszámok, a kalapács, a gitt-kiverőkés, a gittelőkés, a harapófogó, a csavarhúzó talán valamivel hamarább földet ért, mint ő maga. Szemüvegének egyik üvege eltörött. „A szabadesés olyan mozgás, amelyet egy test a nehézségi erő hatására végez, ha kezdősebessége zérus. Ha egy test nem nagy magasságból szabadon esik, megtett útja (s) az eltelt idő (t) négyzetével arányos: s = g:2 t², ahol a g a nehézségi gyorsulás. I. István üvegező szakmunkás a 38 méteres utat szabadeséssel valamivel több mint kettő és fél másodperc alatt tette meg, s amikor földet ért, sebessége megközelítette az óránkénti száz kilométert…” I. István ugyanis 1976. október 6-án munka közben, önhibáján kívül, lezuhant az említett tízemeletes lakóház tetejéről…Miután lezuhant, s a kórházi tartózkodása során is, többször halálhírét terjesztették. Senki nem hitte el, hogy ezt túl lehet élni. A kórházi ápolás után I. István még négy és fél hónapot otthon pihent, aztán újra munkába állt. Miskolcon, az Avas-délen egy hasonló tízemeletes lakóháznál kezdte a munkát. Emlékei felderengtek, kicsit meg is szédült, de aztán erőt vett magán. A munkatársai által összeszedett régi szerszámaival felballagott az épület tetejére… Balesete, illetve felépülése után könnyebb, nyugalmasabb elfoglaltságot ajánlottak neki. Ő nem vállalta. Úgy tartotta, semmiféle előnye nem származhat az embernek abból, hogy 38 méter magasból lezuhant, és életben maradt. Csak az az egy előnye lehet, hogy él. És folytatta ott a munkát, ahol annak idején a kényszer egy időre abbahagyatta vele. Sikerült-e megvalósítani a céljait? Nem tudjuk. A megyei napilap tudósítása nagyjából itt véget is ér. Ám azt hiszem, ha lehántjuk a korabeli cikkről a több mint negyvenéves nyelvezetet (ezeket inkább nem idézném…), nyugodtan fejet hajthatunk I. István előtt. Nem mindennapi történet egy nem mindennapi emberről.