Az Apollo-13 izgalmas története!

A küldetés parancsnoka Jim Lovell, a 42 esztendős, négygyermekes apa volt. Lowell két társa Fred Haise és Jack Swigert tapasztalt katonai pilóták voltak, de ez volt az első űrutazásuk. A NASA irányítóközpontja Houstonban működik. A hajó rendszereivel fenntartott rádiókapcsolaton keresztül a 13-as minden rezdülését és változását figyelemmel kísérték. Gene Kranz repülési igazgató 25 repülésirányítóból álló csoportot vezetett. Korábban vadászpilótaként szolgált, és a rakéták világában is volt tapasztalata. Az Apollo-11 történelmi holdraszállásakor is ő volt szolgálatban. A houstoni irányítóközpontban Sy Liebergot felelt az űrhajó belső környezetéért és energiaellátásáért. – Két képernyő volt előttem – mondta Liebergot – tele az űrhajóról sugárzott adatokkal. Az én dolgom volt értelmezni az információt és nyomon követni minden  változást.              A hibás oxigéntartály!
A műszaki egységben elhelyezett tartályok biztosították az űrhajósok által belélegzett oxigént és ezek látták el elektromos árammal a parancsnoki kabint ellátó cellákat. A tartályokban az oxigént rutinszerűen meg kell néha keverni. A kettes oxigéntartály végzetes, rejtett hibájáról viszont senki sem tudott. A gömbben a korábbi meghibásodás miatt csupasz huzalok érintkezzek a tiszta oxigéngázzal. Egyetlen szikra is pusztító hatású lehet. A Földön Liebergot rájött, hogy a szivárgás izolálásának egyetlen módja, ha lezárja a két üzemanyagcellához oxigént szállító szelepeket. A szelepek lezárása azonban végleges. A két cella többé nem fog működni. Körülbelül 300 ezer kilométerre a Földtől rádöbbentünk, hogy az összes oxigént elveszítjük. Az utolsó üzemanyagcella is le fog állni és akkor nem lesz többé áram. A hajtómű sem fog működni – elevenítette föl emlékeit Lovell. A Földön kiszámították, hogy a parancsnoki kabin számára csupán 15 percre elég az oxigén. Ennyi idő alatt át kellett szállni. Lovellnek jutott a kényes feladat, hogy ennyi idő alatt a parancsnoki kabin számítógépéből átvigye a koordinátákat a holdkompba. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A két jármű egymáshoz volt rögzítve, de a tengelyük nem esett egybe. Ennek következtében a parancsnoki modulból kinyert adatokat a leszálló-egység helyzetének megfelelően kellett módosítani. Lovellnek el kellett készülnie a számításokkal, mielőtt a parancsnoki kabin áram nélkül marad és a létfontosságú adatok törlődnek. A koordináták nélkül a hajó eltévedt volna a világűrben. A feszült helyzetben Lovell a saját számításaiban is kételkedni kezdett. A belélegezhető oxigén miatt nem aggódtak. A hajón lévő készleten felül a holdsétára szánt két tartály is az Aquariuson volt. A többi erőforrás viszont szűkös volt. A leszálló-egység csak két ember két napi ellátására elég elektromos energiával és vízzel volt felszerelve. A földig legalább három nap az út és ők hárman voltak. A parancsnoki kabin elhagyásával csupán késleltették az elkerülhetetlent, és úgy tűnt, hogy a holdkomp nem a mentőcsónakjuk, hanem a koporsójuk lesz.,A telepek élettartamának meghosszabbítására radikális energiatakarékossági tervet dolgoztak ki. A legénységnek 12 amperre kellett csökkentenie a fogyasztást, ami körülbelül egy konyhai turmixgépének felel meg. Ki kellett kapcsolni a navigációs rendszert, a számítógépet. – Nem maradt más, csak a rádió, amin a Földdel beszéltünk és egy kis ventilátor, ami a levegőt forgatta – emlékezett vissza Lovell.  A Földig tartó 400 ezer kilométeres út során a legapróbb hiba is hatalmasra nőhetett. A pályamódosítás a leszállóegység üzemanyagának nagy részét elhasználná. Ha az Apollo-13 rossz irányba halad, akkor már nem lesz tartaléka az újabb irányváltáshoz. Életbevágó volt tehát, hogy a hajtómű begyújtása előtt ellenőrizzék az űrhajó térbeli helyzetét. Lovellnek arra kellett hagyatkoznia, amit a hajósok nemzedékei használtak: a csillagokra. Ha be tud mérni három ismert csillagot a hajó navigációs teleszkópjával, akkor ellenőrizhetné a jármű helyzetét. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Amikor keresni kezdi a csillagokat, egy kiterjedt, ismeretlen csillagraj tárul a szeme elé.  Kranz földi irányító kockázatos feltevése a navigációs rendszer kikapcsolásakor az volt, hogy az Apollo-13-nak nem kell többször módosítania a pályáját. Azt azonban senki sem tudta, hogy finom permet szóródott ki a leszállóegység elektronikáját hűtő rendszerből. A Földig tartó hosszú úton ez a vékony sugár eltérítette a hajót a pályájáról. Időzített bomba! Az űrhajósok szívesen felhasználták volna a parancsnoki kabin tartalék szűrőit, ám azoknak az alakja nem volt megfelelő a holdkomphoz. „Azóta is töröm a fejemet, hogy az életfenntartó rendszer tervezői miért használtak szögletes dobozt a parancsnoki kabinban és kerek dobozt a leszállóegységben” – tűnődött a parancsnok.A Földön rögtönöztek egy módszert, amellyel az Odyssey szögletes légszűrői csatlakoztathatókká váltak az Aquarius kerek foglalataihoz. A kimerült űrhajósok elkészítették a saját életfenntartó berendezésüket. Két karhosszúságú szigetelőszalag-darab, az egyik kézikönyv borítója (kartonpapír helyett) és egy régi zokni. Ez kellett hozzá. A parancsnoki modul újbóli üzembe helyezése, energiaellátása is reménytelenek tűnt. A szokásos üzemeltetés során a holdkomp egyes rendszereit is a parancsnoki kabin látta el árammal. Most fordítva kellett eljárni. A mentőcsónakból kellett az energiát vezetni visszafelé.A légkörbe való visszatérésre készülve Swigert leválasztotta a meghibásodott műszaki egységet. A baj okozója ekkor került a szemük elé. Megdöbbentek. A jármű egyik oldala teljesen eltűnt. Roncs volt az egész.Lehet, hogy maga a hővédő pajzs is megsérülhetett? A légkörbe lépés során a hőmérséklet a 3000 fokot is elérheti. A parancsnoki modul 40 ezer km/órás sebességgel érkezett. Ha a hőpajzson  legkisebb repedés is keletkezik, akkor a túlhevült gáz elpárologtatja az űrhajósokat. Lovell viszont hosszadalmasabb végtől félt. Az ejtőernyők is károsodhattak és talán ki sem nyílnak. Ha a kabin nem fékeződik le, akkor az űrhajósok sok millió tévénéző szeme láttára csapódnak a Csendes-óceánba.