Cult Paradise: Ragyogás – A film, ami mindenkit megváltoztat!

Cult Paradise: Ragyogás – A film, ami mindenkit megváltoztat!

A történet főhősének, az alkoholizmusából kilábalni próbáló volt … Megdöbbentő, de igaz, létezik olyan macskafajta, hogy rongybaba, … 8 dolog, amire a férfiak igazán vágynak az ágyban! Nemes András: A Ragyogás egyértelműen a legmeghatározóbb horrorélményem, bevallom, még az olyan megkerülhetetlen klasszikusokat, mint az Ördögűző, vagy a Gonosz halott sem tudnám nyugodt szívvel mellé állítani. Gyerekként láttam először, és természetesen hetekig alvászavaraim voltak miatta, de nem ezért tartom annyira fontos filmnek: Stanley Kubrick mesterműve egész egyszerűen a mai napig, ikszedik újranézés után is ugyanolyan elementáris erővel hat, mint első megtekintésekor, sőt, az évek során képes volt újabb értékekkel, egyre mélyebb tartalmakkal gazdagodni számomra. Ez a hozzáállás nem csak megbocsátható, de egyenesen kívánatos és örömteli. Az ő Jack Torrance-e nem szerető, gondoskodó családapából transzformálódik habzó szájú, zabolázhatatlan, megfékezhetetlen, vérszomjas fenevaddá: Jack Nicholson félelmetes alakításában a férfi már a Panoráma (Szépkilátás, Overlook, mikor-hogy) Hotelben abszolvált állásinterjú során úgy vicsorog, mint egy kiéhezett prérifarkas, nincs jellem-rombolás, nincs dráma, csak a zsigeri, rettenetes, a végletekig esztétizált horror marad. Az viszont nem csupán működik, inkább fenséges erővel tombol: szétfeszíti a szemhéjakat, felvágja a retinát, és gyönyörűséges vérfolyamként egyenesen az agyba zúdul.Desrix: Gyerekkoromban nem mertem megnézni a Ragyogást. Az eleje nem kötött le, a második fele pedig a frászt hozta rám, de a kellemetlen, saját jól felfogott érdekemben kihagyós módon. Gimis koromban, amikor egyszercsak varázsütésre elkezdtem falni a King regényeket (antikváriumból összevadászgatva őket – még mindig azok a régi, rongyosra olvasott, megsárgult, régikönyv-illatú példányok vannak meg), a második szerencsés jelölt pont A ragyogás lett (még az a kék borítójú, első kiadású). Talán a tudatalattim művelte velem, de csak miután végigolvastam, esett le, hogy ez az a Ragyogás (a film címére nem emlékeztem), amitől szétparáztam magam. Az idegeket tépő zenei aláfestés – mit festés, mázolás, de a jó értelemben – egyszerre adja meg a feszültség alapját, és jelöli ki a távolságot, nem pusztán a coloradói hegység, de Jack és a néző között is. A horror sokkal kézzelfoghatóbbá válik, mint amit mozgó sövényállatok okozhatnak: az Apa bensőjében nyugvó szelence vihart rejteget, olyat, ami akár egy tízemeletes panel, vagy egy tanyasi ház falai közt is elszabadulhat. És ez olyan rettegés, amit semmilyen riasztó húrtépés nem tud távol tartani. Ezért is olyan zseniális Kubrick ragyogása. Hogy ez a vákuum mennyi mindent szívott magába, azt mi sem bizonyítja jobban a 237-es szoba című interpretációs szkeccsnél, “posztmodern tézisfilmnél” (tud valaki hasonlóról???), ami a meztelen magyarázat: féltucatnyi értelmezés története – magáról a Ragyogásról, kisfilmek a nagy filmről, ami mindenkit megérint, mindenkit zavarba hoz, és egy kicsit mindenkit megváltoztat. Én sem lennék az, ami most vagyok, ha nem is sokkalta lennék másabb, de az egyre kevesebb szabadidőmben korántsem biztos, hogy filmek kapcsán okoskodnék az értelmezések és viták pillérein burjánzó kommunában, ha nincs a Ragyogás misztériuma. Ha nincs az azt körülölelő szövegek kultikus sokasága.