Láthatatlan dimenzió?

Láthatatlan dimenzió?

A fantasztikus történetek szereplői olyan magától értetődő természetességgel lépnek át tér és idő korlátain extra dimenziókon keresztül haladva, ahogyan mi átszállunk egyik közlekedési eszközről a másikra. Az általunk ismert négy (egy idő és három tér) dimenziónál többnek a létezésére azonban eddig semmi sem utalt, és csak a részecskefizika legextravagánsabb elméletében, az úgynevezett szuperhúr-modellekben jelennek meg további térbeli dimenziók. A Nagy Prismosaurus, egy négydimenziós mértani test háromdimenziós ábrázolása is sejteti, milyen nehéz a magasabb térdimenziók megjelenítése. A megközelíthetetlenül parányi tartományba becsavart magasabb dimenziók feltételezésétől gyökeresen eltér Lisa Randallnak (Princeton Egyetem) és Raman Sundrumnak (Stanford Egyetem) nemrég a Physical Review Lettersben közzétett elképzelése. Teóriájuk szerint lehetséges, hogy háromnál több térdimenziójú, s valamennyi irányban végtelen kiterjedésű világban élünk, ám ennek egy olyan alterébe vagyunk bezárva, ahol a negyedik térdimenziót ugyanúgy nem érzékeljük, ahogy például egy vízszintes síkba préselt lapos lények sem észlelnék a háromdimenziós tér függőleges irányú “magasság” dimenzióját. Igaz, ha ugyanezek a lapos lények a gravitáció által meggörbített gömbfelületen élnének, már módjukban állna felfedezni a számukra egyébként érzékelhetetlen harmadik dimenziót: például abból, hogy a felületre rajzolt gömbháromszögek szögeinek összege nem 180 fok, mint a síkbeli háromszögeknél, zseniális “Bolyaijuk” felfedezhetné a világukat befoglaló, magasabb dimenziójú tér fogalmát és geometriáját, amelynek ismeretében megállapíthatnák, hogy nem egy sík felületen élnek. Egy valóban euklidészi síkban élő lapos lény azonban ilyen perdöntő tapasztalatokat nem szerezhet. . A gravitációval azonban más a helyzet: az egységes téridő meggörbülése valamennyi dimenziót érinti, a gravitációs hatás tehát mind a négy térbeli dimenzióra kihat. Ebben a modellben megoldva az Einstein-féle általános relativitáselmélet téregyenleit, a kutatók arra az eredményre jutottak, hogy létezik olyan megoldás, amelyben a mi alterünkben, azaz az általunk belátható Világegyetemben a gravitáció nem azonos erősségű, a gravitációs kölcsönhatást közvetítő részecskék, a gravitonok mozgása pedig a negyedik térdimenzióban erősen korlátozott. Ezért csak ritkán távolodhatnak el alterünk határaitól, amit közvetve úgy érzékelhetünk, hogy világunk peremén, azaz tőlünk nagy távolságokban a gravitáció ereje gyengül. Mark Wise, a pasadenai Californiai Műszaki Egyetem elméleti fizikusa szerint az ötlet zseniálisan egyszerű, s utólag szinte érthetetlen, miért nem vetődött fel már korábban. Bár, tette hozzá, egyszerűen meg sem fordult a fejükben, hogy egy végtelen kiterjedésű térdimenzió szinte teljesen észrevétlen maradhat.