Szabad-e a megérzéseinkre hallgatnunk?
Megérzései mindenkinek vannak. Ezek ösztönösek, gyorsan megjelennek, gyakran hatalmas erővel bírnak. De vajon helyesek? Igazak? Vajon hallgathatunk rájuk? Sorozatunkban a szerkesztőség pszichológus szakértőit, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit kérdezzük ilyen és ehhez hasonló kérdésekről. Legutóbb például arról írtak, mi kell egy hosszú, boldog kapcsolathoz. Hadd írjak először ennek az ellenkezőjéről, amivel coaching munkám során gyakran találkozom: az emberek hajlamosak arra (sőt a legtöbb esetben ezt csinálják), hogy bizonyosságként, tudásként kezeljenek dolgokat, pedig azok valójában csak a hit, vélemény, megérzés kategóriába tartoznak. De sokszor korlátoznak minket, és néha miattuk nem látjuk az utunkat, beszűkítik a lehetőségeinket, vagy csúnya tévedésekhez vezetnek. „Biztosan nem engednek el hamarabb a munkahelyemről”; „Ebből tutira nem lesz tartós kapcsolat”; „Nem törődik a gyerekével az, aki nem viszi játszótérre”. Aztán vannak a megérzések, amiket annak gondolunk, pedig igazából tapasztalatainkból, „tudatalatti tudásunkból” táplálkoznak. Például egy kedves ismerősöm párkereső appokkal próbálkozik mostanában, és mesélt egy emberről, aki ígéretesnek tűnt, de két üzenetváltás után mégis elköszönt tőle, mert olyat írt neki a férfi, amitől rossz érzése lett. Szavak szintjén nem volt gáz az üzenet, de burkolt agresszió, a nők idejétmúlt sztereotipizálása és némi szűklátókörűség kiolvasható volt abból a pár szóból. Ezek: „megmagyarázhatatlan okból aznap este egy másik üzletbe mentem, mint ahol egyébként mindig vásárolok, és ott leszólított a későbbi férjem”. „Lerobbant a kocsim egy úton, ahol még sosem jártam. Az autómentő érkezéséig sétára indultam, pedig hullafáradt voltam, és a térdem is fájt. Megpillantottam egy eladó házat. A következő héten kirúgtak. Ma panziót működtetek abban a házban, és boldogabb vagyok, mint valaha.” Ezeket a különös együttjárásokat, sugallatokat kezelje mindenki a hitrendszere, megérzései szerint. Tegyük fel, hogy több cikket is elolvastál a bántalmazás jeleiről, így hamar észreveszed, ha valaki az első randin csak magáról beszél, nem von be a döntésekbe, rádtukmál dolgokat, számonkér, gyors elköteleződést vár tőled stb. Ez alapján rögtön felsejlik előtted egy viselkedésmintázat, és inkább nem mész bele a kapcsolatba. A mi életünkben is előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nincs időnk a tudatos elemzésre, és muszáj a korábbi tapasztalatainkat magába sűrítő megérzéseinkre hagyatkoznunk. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az időkényszer néha csak a fejünkben létezik: ne engedd, hogy bárki belehajszoljon egy döntésbe. Ha például elkezd fájni a fejem, émelygek vagy fáradt leszek, az nem jó jel. Érdemes komolyan venned a tested üzeneteit. Minden rendben van, mégis folyton betegeskedsz? A tagadás olyan, mint egy rozsdás redőny: nem mindig könnyű felhúzni, de csak így pillanthatod meg, hogy mivel van dolgod valójában. Nagyon fontos ebben, hogy megérzéseink – ahogy érzéseink is – nem tiztán, hanem egymással keveredve, elvegyülve jönnek létre. Én nagyon gyakran tapasztalom, hogy ezeket az ambivalens érzelemcsomagokat az emberek igyekeznek tiszta érzelmekké tenni, és ennek jegyében a pozitív vagy a negatív oldalát eltüntetik (elhárítják). Ez pedig nemcsak akkor veszélyes, ha az ember a negatív részt tünteti el (mondjuk, a negatív érzéseit a gyerekével vagy a szüleivel szemben, akiket szeretni kell), hanem akkor is, ha a pozitívat.