„A diszkrét hallgatásnál minden jobb” – Mit tegyél, ha úgy látod, hogy egy ismerősöd segítségre szorul!

„A diszkrét hallgatásnál minden jobb” – Mit tegyél, ha úgy látod, hogy egy ismerősöd segítségre szorul!

Húsz évvel ezelőtt a pszichológust vagy a pszichiátert a „hülyék tanácsadójával” azonosították, aminek persze semmi értelme nem volt – de ettől még a közvélekedés szerint: „aki pszichológushoz fordul, az hülye”. Kell a segítség!  Azzal már nagyjából tisztában vagyunk, hogy a lelki egészség éppolyan érték, mint a testi, és a kettő szoros egységben, optimális esetben összhangban működik. Roppant helytálló a megállapítás: „Ép testben ép lélek.” Valamennyiünk környezetében vannak önjelölt pszichológusok, akiknek a vállán kisírhatja magát a krízishelyzetben lévő barát, munkatárs. Mikor kell lépni? Hol a határ ebben? Kinek a felelőssége? Tapasztalatom szerint minél súlyosabb egy mentális probléma, annál nagyobb hallgatás övezi a környezet részéről. A pánikbetegség mára vállalhatóvá vált, mintegy divat is a diagnózis, erről nem ciki beszélni. Szépen ki lehet belőle gyógyulni. De amikor egy apa 16 éven keresztül, rendszeresen, tettlegesen bántalmazza az egy szem gyermekét, majd megöli a feleségét, és ezt a szomszédok is évekig végighallgatták, akkor a „gyerek” miért 24 éves korában kap először pszichés támogatást, úgy, hogy önszántából kérte ezt? Közben bíróságon tanúskodott, kihallgatták, iskolákba járt pedagógusokkal körülvéve, járt testnevelés órára is, ahol alkalmanként jól látható volt a bántalmazás nyoma, mi több, maradandó testi károsodása lett abból adódóan, hogy a szülei nem vitték orvoshoz egy sérülés után. Az öngyilkosság is tabu? Az elmúlt hetekben tágabb környezetemben három tragikus kimenetelű öngyilkosság történt, teljesen különböző indítékok miatt, különböző életszakaszokban és életkorban lévő emberek követték el. Mégis fellelhető némi azonosság – azon kívül, hogy egyikük sincs már az élők között – mindegyik esetben tetten érhető volt a reménytelenség. Évtizedek óta tudjuk, hogy a súlyos reménytelenség az öngyilkosság legerősebb előrejelző faktora. A tinédzserkor is nagyon veszélyeztetett időszak, sokszor az életvidám kamasz magába fordul, óriási szorongásokkal küzd, ami alig elképzelhető egy felnőtt számára. Ilyenkor hatalmasra nő bennük az érzés, hogy elutasítottnak érzik magukat, fellép a kisebbségi komplexus, és a nehéz megmérettetések miatt kilátástalannak tűnik számunkra a jövő. Számos kifogást, reális indokot lehet találni arra, hogy ne avatkozzunk bele más életébe, problémájába, mert ez nem a szomszéd, a pedagógus, a barát, az utca emberének a dolga. Mégis úgy gondolom, hogy vannak olyan evidenciák, amelyekre figyelni kell, akár a legrosszabbra gondolni, mint egy orvos a diagnózisalkotásnál, aki mindig a legsúlyosabb lehetőséget próbálja meg kizárni először. Természetesen nem minden viselkedésváltozás utal arra, hogy végletes következtetéseket vonjuk le az illető lelki állapotára vonatkozóan, de inkább figyelmesek legyünk, mint nagyvonalúak. Ilyen helyzetben, amikor sokakban felmerül a felelősségvállalás kérdése, az legyen az első gondolat, hogy a felismerés a legfontosabb, ha valaki ennek birtokában van, az már egy lehetséges lépés a megoldás felé.