Az óceánok 95 százaléka máig felderítetlen!

Az óceánok 95 százaléka máig felderítetlen!

Furcsa, nem? Itt élünk ezen a bolygón úgy 3,8 milliárd éve (már ha az első élő sejtek megjelenésétől számítjuk), és az emberiség kozmikus expanziójának csúcsteljesítménye nem az, hogy élő embert juttatott a Marsra, hanem hogy hullát juttatott a Holdra. Ha a Kozmosz Fantasztikus Könyveken nőttünk föl, bánkódhatunk miatta, hogy így alakult, pedig nincs ebben semmi meglepő.  A gőzhajó feltalálása felgyorsította azt a több évezrede tartó folyamatot, hogy a világ felderítetlen területei rákerüljenek a világtérképre. De ez csak a felszínre vonatkozik, a mélyre már nem: az óceánok 95 százaléka máig felderítetlen. Bár az óceánok viselkedése mindannyiunkat érinti – a belélegzett levegő minőségétől az időjárásig mindenre hatással van –, a nyílt vizekkel kapcsolatos ismereteinket elsősorban sekély vizekben szereztük, és fogalmunk sincs, hogy mi rejlik a tengerek mélyén. Az óceánkutatás legnagyobb akadálya az, hogy a Nemzetközi Űrállomáson könnyebb lakható feltételeket tekinteni egy állandó expedíciónak, mint a tenger mélyén. Ma nem áll rendelkezésre az a mérnöki tudás és nyersanyagmennyiség, ami egy állandóan lakható mélytengeri bázis kiépítéséhez kellene. Egy holdbázis ehhez képest annyira lenne bonyolult, mint felverni egy sátrat.  Szupertitkos misszión fedezték fel a Titanicot! A maradványokat 1985-ben fedezte fel Robert Ballard, a Rhode Island-i Egyetem oceanográfusa. A technológiát is ő fejlesztette hozzá, a projektet az amerikai haditengerészet finanszírozta. Egy páratlan történelmi leletet sikerült felfedezni. Az ünneplésben senki nem gyanakodott arra, hogy a haditengerészet nem a Titanicot kereste, hanem két eltűnt atom-tengeralattjárót. A robotmerülő elérhette volna a tengeralattjárókat, és fényképeket is készíthetett volna, így Ballard elfogadta az ajánlatot. Megkérte a haditengerészetet, hogy támogassák a Titanic keresésében is, ami – a korabeli adatok alapján – valahol a két tengeralattjáró roncsa között nyugodhatott a hullámsírban. A Thresher és a Scorpion 3000-4600 méter mélységben feküdtek az Atlanti-óceán mélyén. A hadsereg tudni akarta, mi történt a hajók atomreaktorával. Kíváncsiak voltak, jelenthetnek-e környezeti veszélyt a sérült reaktorok, és abban sem lehettek biztosak, hogy nem egy szovjet tengeralattjáró süllyesztette-e el őket. Ballardnak már csak 12 napja maradt hátra az expedícióból. A meglévő adatok alapján megpróbálta rekonstruálni, hol történhetett a hajótörés. Úgy spekulált, hogy a Titanic süllyedéskor kettétört, így feltűnő roncsnyomokat hagyhatott maga után, ahogy a tengerfenékre süllyedt. Mint kiderült, igaza volt; így sikerült a Titanic nyomára bukkannia.  A tó, aminek szénsavas a vize!  A szén-dioxiddal telített víz, magyarul szóda nagyon régóta kedvelt üdítőital, és hogy mást ne mondjunk, a fröccs egyik alapanyagaként az egyetemes magyar kultúra része. Már maga az ötlet is milyen csodálatos, hogy valahol Kelet-Afrikában egy egész tó van tele szódával, és még csak patront se kell bele csavarni, ha kipezseg belőle a szénsav, mert természetes utánpótlás tartja mindig frissen. A valóság persze nem ennyire vidám, a Nyos-tó ugyan valóban létezik, de életveszélyes, éppen a szén-dioxid miatt. 1986. augusztusában, valószínűleg egy kisebb földcsuszamlás hatására a Nyos-tó egy hatalmas szén-dioxid buborékot köpött ki magából. Ami, mint az iskolai kémiaórákról tudjuk, színtelen, szagtalan gáz, és nagyobb dózisban fulladást okoz. Utólagos becslések szerint 1,6 millió tonna gáz szabadult ki a vízből, és mivel a szén-dioxid nehezebb a levegőnél, a buborék tartalma óriási, halálos felhőként rá is ült a tó környékére. Nagyjából 15 kilométeres körzetben mindenki meghalt: 1700 ember, 3500 háziállat. És hogy még horrorisztikusabb legyen: a tó vize ezzel párhuzamosan vérvörössé vált. Ennek magyarázata, hogy a mélyebb rétegekből a felszínre kerülő víz nemcsak szén-dioxidban, de vasban is gazdag volt.