Hogyan tanuljuk meg szeretni önmagunkat?

Hogyan tanuljuk meg szeretni önmagunkat?

A kisebbségi komplexusban szenvedő emberek kevésbé élvezik az életet, környezetüket nemritkán fenyegetőként, embertársaikat ellenségként érzékelik. Érzelmi világukat a tehetetlenség, bűntudat, szorongás és rejtett agresszió határozhatja meg. Másfelől azonban a kisebbségi érzések természetes kísérői az énfejlődésnek egy fiatal emberi lény esetében, akinek először meg kell tanulnia világosan megkülönböztetni magát a szüleitől, és felfedezni saját lényének egyediségét.   Az egészséges önértékelés segítségével észleljük és elfogadjuk önmagunkat anélkül, hogy szükségét éreznénk a másokkal való összehasonlításnak, illetve annak, hogy folyamatosan értékeljük önmagunkat és másokat. Félelem nélkül ismerjük fel érzéseink és hangulataink széles palettáját, elfogadjuk és átéljük, komolyan vesszük azokat mint saját lelkünk jelzéseit. Érzéseink észlelésén át értjük meg a szükségleteinket és saját lényünket, valamint élettörténetünket és a többi emberhez fűződő viszonyunkat. Az önértékelés négy pillére a következő: önelfogadás, önbizalom, kontakt- és kapcsolati képesség, pozitív szociális kapcsolatok.  A megmagyarázhatatlan kisebbségi érzések a gyerekkorban gyökerezhetnek. Tartósan megragadnak a lélekben, és bár gyakran áldozatul esnek az elfojtásnak, tudattalanul tovább élnek. A gyermeki lélek fogadásra van beállítva, bizalommal telt, gyakran és könnyen megsebezhető. A gyerek, szubjektív érzékelésének köszönhetően, mindenért felelősnek érzi magát, ami fájdalmas dolog a családjában történik. Ha például a szülők folyton veszekednek vagy el akarnak válni, ha a családban valaki megbetegszik vagy meghal, a gyerekek azt hiszik, erről ők tehetnek. Emiatt pedig az a meggyőződés alakul ki bennük, hogy jobb lenne, ha a világon se lennének.  Egy másik példa azé a férfié, aki szintén korán elveszítette az édesapját, és amikor másodszorra is lánya született, öngyilkossági gondolatok ébredtek benne. Felnőtt férfiként ugyanis az volt a legnagyobb vágya, hogy a szeretetét tovább adhassa a fiának, ily módon csillapítva a lelkében még mindig elevenen élő gyermekkori fájdalmat. Ebben az esetben az egyik szülő arra használja a gyerekét, aki önnön „belső gyermeki énjének” pótlékául szolgál, hogy saját korábbi élettörténetének egy problémáját oldja meg vele. A gyerek, akire ez a szeretet irányul, szenved e csere miatt. Úgy érzi, nem önálló lényként fogadják el, hanem valaki más pótlékaként, mintha másnak kellene lennie, mint aki a valóságban. Gyakran akkor találkozunk „kedvenc gyerekkel”, ha a szülő ily módon összecseréli saját valódi, hús-vér gyerekét önmaga gyerekkori énjével. Ezektől a kivételezett gyerekektől azután azt várnák el, hogy meggyógyítsák apjuk vagy anyjuk belső lelki sebeit. Ezért el kell rejteniük saját lényüket, és folyamatosan szerepet játszaniuk. Ebből pedig kisebbségi érzés fejlődik ki. Gyászmunka: annak feldolgozása, ami gyerekként hiányzott. A fájdalom elfogadásával az ember eljut önnön énjéhez. El kell fogadnia, hogy a szülei saját megoldatlan problémáik miatt nem tudták azt adni neki, amire gyerekként szüksége volt.  Megtanulni önmagát megvédeni anélkül, hogy kemény lelki pajzs mögé húzódna vissza. Légzési és testérzékelési gyakorlatok segítségével a páciens megtanulja, hogyan határolja el magát jobban a többi embertől, hogyan oldja meg eredményesebben a konfliktusokat, hogyan birkózzon meg a csalódásokkal és hogyan mondjon nemet. Megkeresni azokat az embereket, akikben megbízhatunk, hogy általuk kiegyensúlyozott kötődést építhessünk fel. Közben mi magunk is legyünk jó barátok: figyeljünk oda, vegyünk részt a másik életében, ne ítélkezzünk és ne terheljük túl a másikat.   Fokozzuk önmagunk észlelését, fejlesszük ki saját kreativitásunkat, tehetségünket és érdeklődési körünket. Olyan dolgokat csináljunk, amelyek örömet szereznek nekünk.