Platón (Athén, Kr. e. 427-Athén, 347): filozófus.

Platón (Athén, Kr. e. 427-Athén, 347): filozófus.

. Életrajzi adatait részben leveleiből, részben Diogenész Laertiosz kv-éből merítjük. Neve eredetileg Arisztoklész, serdülő éveiben vsz. széles vállairól kapta a ~ nevet. Szülei Athén legelőkelőbb családjaival álltak rokonságban. Atyja, Ariszton Kodrosznak, Attika utolsó királyának, anyja, Periktione Szolón egyik rokonának volt leszármazottja s közeli rokona volt Kritiasznak, a demokráciát megelőző Harmincak tanácsa fejének. ~ már tanuló éveiben költői tehetséget árult el, s ez a hajlam gondolatvilága kialakulására nagy jelentőséggel volt. Első fil. ismereteit a Herakleitosz irányát szertelenül túlzó Kratülosztól szerezte, aki a későbbi ión természetbölcselők nézeteivel is megismertette. 367: Dión hívására ~ másodszor is Szürakuszába ment, abban a reményben, hogy az ifjú II. Dionüsziosz hajlandó lesz az áll. életre vonatkozó eszméit megvalósítani. De ismét eredmény nélkül kellett visszatérnie, s 361: harmadik szürakuszai útja sem járt több sikerrel. Dión meggyilkolása után végleg lemondott társad. reformeszméinek megvalósításáról. Utolsó pillanatig a tollat forgatva, 80 évesen halt meg. –  Művei. A „corpus platonicum” párbeszédek formájában maradt ránk. A főszereplő általában Szókratész, ~ a háttérben marad. Feltehetőleg ő irányítja a beszélgetéseket az akadémiai közösségben. Tartalmuk és időrendjük szempontjából az alábbi csoportokra osztjuk. Az égi lények tiszteletének, a helyes istentiszt-nek, a kozmosz rendjének, a lélek halál utáni sorsának kérdése, a definíció és absztrakció logikai művelete kerül a párbeszédek középpontjába: Teetétosz (ismeretelmélet és lélektan; Szókratész művészete), Parmenidész (az egy és a sok; az egy metafizikai és kozmológiai szükségessége), A szofista (a definícióról, a lét meghatározásáról) Az államférfi (az eszményi államférfiról), Kritiasz (történelemfil. töredék; az ember ősi állapotáról), Philebosz (a jó és az élvezet ideájáról; a határtalanról és a meghatározottról). A lélek halhatatlansága egyrészt az idea- és ismeretelmélet által megkövetelt visszaemlékezésből és preegzisztenciából származik: ha létezhetett születésünk előtt a testtől függetlenül, létezhet a halál után is (a püthagoreusok gondolatát a lélek preegzisztenciájáról és halhatatlanságáról Szpeuszüpposz közvetítette ~nak); másrészt a lélek egységességéből következik (miután nem elemekből áll, nem eshet szét). A lélek három „része”: az ész (logisztikon), az indulatos lélek (thümoeidesz) és az érzéki lélek (epithümetikon).  A teológia szó először ~nál jelentkezik. Lényege: Isten jó, tehát nem akarhatja a rosszat. Tehát nem lehet a rossznak oka. – Istenérvét a világ rendjéből meríti, valamint a lélek tökéletesedéséből, ami feltételezi a legtökéletesebbet. Három teológiát különböztet meg: a költőit, mely gyönyörködtet, a politikait, mely állami előírásokkal szabályozza az istentiszt-et, és a filozófiait, mely az igazi okokat kutatja.