Gyűlöletből barátság egy lehetetlen helyzetben: igaz történet a film mögött!

Az Ellenségek legjobbika című film azért olyan lenyűgöző, mert igaz történet áll mögötte, és mert egy szinte teljesen reménytelennek látszó helyzetben mutatja meg, hogy mindig van kiút. Mennyi esélyt adnánk egy zsigerből gyűlölő, fegyverrel hadonászó Ku-Klux-Klan-vezérnek és egy szabadszájú, a jogaiért minden erejével harcoló afroamerikai nőnek a békés tárgyalásra a hetvenes évek szegregált Amerikájában? Miközben mindegyikük a pokolra kívánja a másikat, sőt: retteg attól, amit az ellensége jelképez számára. De egy városban élnek, közös problémákkal szembesülnek. Egy asztalhoz lehet ültetni őket úgy, hogy mindketten életben maradjanak? Képesek a szó legszebb értelmében emberként viselkedni, figyelembe venni a másik szempontjait? És ha igen, milyen áron? 1971-et írunk, a helyszín Észak-Karolina, Durham városa. A feketék és fehérek igyekeznek annyira elkülönülni egymástól, amennyire csak lehet: külön lakókörzetek, külön iskolák, tömény szegregáció. A tisztes polgári családi életet élő politikusok és helyi vezetők szinte mindegyike rasszista, olyannyira, hogy a helyi Ku-Klux-Klan vezetője, C. P. Ellis egy tálból cseresznyézik velük. Így nem nehéz olyan döntéseket hozni, amelyek a fehéreknek kedveznek, büntetlenül megfélemlíteni a feketéket, vagy felgyújtani az iskolájukat. Talán minden így is maradt volna, ha nem kerül veszélybe a gyerekek tanuláshoz való joga: egy egész iskolányi kiskorút már nem lehet elsuvasztani, a helyzetet meg kell oldani. A kérés az, hadd járjanak egy iskolába a feketék a fehérekkel. Itt indul a botrány.  Ann Atwater élete soha nem volt könnyű. 1935-ben született, anyja nagyon korán meghalt, és Ann  1949-ben már terhes volt első lányával. Hozzáment a gyerek apjához (miután a férfit fegyverrel kényszerítették a tisztességes viselkedésre), French Wilsonhoz, ám kislányuk nem sokkal a születése után meghalt. Két évre rá született Lydia nevű lányuk. A férj Durhambe költözött, majd azt hazudta a feleségének, hogy szerzett lakást, ők is utánamehetnek. Ez cseppet sem ment zökkenőmentesen, és bár a párnak született még egy lánya, a házasság végérvényesen megromlott. Ann ott maradt két lányával egyedül, elváltan, és szobalányként dolgozott, hogy eltartsa őket. Ruhákat az élelmiszerrel kapott zsákokból varrt, ételre alig jutott pénzük, huzatos, egészségtelen helyen laktak. Emiatt Ann továbbképezte magát, és polgárjogi aktivistaként kezdett jobb lakáskörülményekért harcolni. Nem félt semmitől, sem a városi tanácstól, sem az órákig tartó intézkedésektől, telefonálgatásoktól, sem a klántagoktól. Szép lassan ő lett a szegények és elesettek szószólója.