Az élet szebbik oldala! Utazás a pokol mélyére – Ez történt velem a rákbetegség alatt, a diagnózistól a gyógyulásig!

Utazás a pokol mélyére – Ez történt velem a rákbetegség alatt, a diagnózistól a gyógyulásig!   

A betegségemet a végstádium előtt egy lépcsővel fedezték fel, amikor még éppen menthető volt a helyzet. Persze veszteségeket követelt, és csupán egyetlen orvos volt az országban, aki vállalta a műtétemet. Összességében nézve egész jól megúsztam az egészet. Hiszen élek. És van erőm, eszem, tehetségem leírni, hogy mi is történt velem.  1. A diagnózis  Méhnyakrák, áttéttel a vastagbélre. Hanyatt vágott. De nem volt idő kétségbeesni. A tumort elő kellett kezelni hat adag kemoterápiával, hogy valamelyest visszahúzódjon, és operálható legyek.  Wertheim műtétnek hívják. Azt jelenti, hogy a beavatkozás során nemcsak a méhet távolítják el, hanem a kismedencei nyirokcsomókat, és a méhhel együtt mindkét oldali petevezetéket és petefészket, valamint a hüvely felső egyharmadát. Ennek a műtétnek az a célja, hogy a női nemi szervek régiójában eltávolítsa azokat a szerveket, amelyeket megtámadhat a betegség. Ez az orvosi meghatározás. A köznyelvi pedig az, hogy kipakolnak. Teljesen.   A kemónak köszönhetően a tumor visszahúzódott a vastagbélről, de sok orvos szerint így sem lehetett volna megoperálni, mert a daganat még rajta volt a bal lábam mozgásáért felelős ütőéren. Végül egyetlenegy szakember vállalta a beavatkozást – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy apránként lehámozza az érről a tumort. A műtőben az összes orvos azt tanácsolta neki, hogy varrjon össze. De ő nem hagyta magát. A műtét tökéletesen sikerült. Sajnos a méhem és a kismedencei nyirokcsomóim odalettek. De a petefészkeimet végül sikerült megmenteni, tehát béranyával még lehet kisbabám.  Aminek sokáig nem tudtam a végét. Nagyon nehezen viseltem. A rákkal együtt én is elfogytam; az erőm, a súlyom, a szépségem, az étvágyam, az életkedvem. Nem tudtam járni, enni, felülni, feküdni, kvázi semmit csinálni. Anyám ápolt nonstop, állandó felügyeletre szorultam. Azt még valahogy fel tudja dolgozni az ember, hogy nem dolgozhat, nem járhat a megszokott helyeire, vagy csak simán le a boltba egy kurva kifliért. Az is elfogadható, hogy a tükröt le kell takarni, mert horrorba illő a látvány. Pont leszartam mondjuk, hogy mennyire vagyok szép, olyan fájdalmaim voltak.A vég akkor jött el, amikor már enni se bírtam. Elkezdtek infúzióval táplálni, nem volt más megoldás. Na, most el lehet képzelni, hogy az infúziónak nincs halvány rózsaszínre sütött steakíze meg -illata. Magyarul pont annyira vacak az egész, mint ahogy hangzik. Számomra ez volt a legnehezebb része az egész tortúrának.  El kellett fogadnom a tényt: lehet, hogy meghalok. Érdekes, hogy ez a momentum, az elfogadás elhozta az oly régóta áhított, végtelen nyugalmat.   Attól a ponttól kezdtem el igazán gyógyulni. Lassan, de biztosan, javultak, és a végére egészen jók lettek az eredményeim. Májusban pedig megkaptuk a világ legjobb hírét: teljesen eltűnt a daganat!