A táltos vagy régiesen tátos, a magyar néphagyomány szerint természetfeletti erejű személy, a magyar ősvallás egyik specialistája. Tevékenységük egyesítette a papi, orvosi, lélekgyógyász, szertartásvezető, bírói és jós szerepet.[1]A táltosság többnyire nem tanulható, s nem tanítható volt. Elhívatás alapján történt. Egyes gyűjtések alapján viszont beavatás útján is táltos lehetett valaki.[2]A táltos egyik legfontosabb jellemzője a „révület” volt. A révülés során távolról gyógyíthat vagy a lelke messzire szállhat, akár a csillagok közé. A révülés folyamatát legjobban és legpontosabban a „Mirkó királyfi” című székely népmesénk őrizte meg. A legtöbb ismeretünk a táltosról Ipolyi Arnold római katolikus paptól származik, aki összegyűjtötte a népi hiedelmeket Magyar mitológia (1854) című könyvében. Ezek szerint a táltos már a magzati korban közvetlen kapcsolatban van a Jóistennel, itt kapja meg azt a „többletet”, ami születéskor fizikailag a többlet fogat vagy többlet ujjat jelent (vagy bármilyen többlet csontot). Sorsát az Isten eleve elrendelte, valamilyen célja van az életben, ez általában vagy a világ vagy a nemzet megmentése, fizikai vagy lelki értelemben. Táltos lehetett férfi vagy nő is, bárki, hiszen nem az emberek választották vagy oktatták, hanem úgy született. A néphit azt tartja, hogy sokáig szoptatják, csendes, szótlan gyermek, de korához képest rendkívül erős. Sorsforduló volt a hetedik életév, ha eddig ellopták a fogát, nem lett meg a képessége. Ha ebben a korban eltűnt a háztól, „elvitték a táltosok”. Érdekes adalék, hogy a kereszténység hatására egyes legendák Jézus Krisztust az égi táltos néven emlegetik.[3] Szent László királyunkat gyakran emlegették mint „táltos király”-t, táltos lovának a neve „Szög” volt.
 |
|
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: